„jelképek"

Előszó

Részlet a könyvből:
A jelvilág szabad(os)sága
Lux Antalról - kicsit átfogóbban a szokásosnál
Vannak (lesznek mindig) időről időre fölvirágzó divatos elméletek mind a tudományban, mind a művészetekben, amelyek akár még jelentékeny igazságtartalommal is rendelkezhetnek, az azonban korántsem biztos, hogy képesek lefödni területük minden jelenségét. Sajátos, noha vonzó naivságával egyetemben ugyancsak újra meg újra előre törő gondolat, hogy az öregedő, netán koros művészek kései műveit belengi valamiféle melankólia, amely - biológiai természetessége - a jövő felől (honnét is máshonnan?) érkezik.
A tapasztalat ugyanakkor számos ezzel szélsőségesen szembenálló példát mutathat föl, jócskán ismerünk nem csak kortalan, de alkotó pályájuk végéig heves újító kedvet, izgalmat, lendületes frissességet tanúsító művészeket. Ha tehát Lux Antalt egyetlen szóval kísérelném meg jellemezni, ámbár korántsem a skatulyázás kételyeket ébresztő igényével, akkor a fiatal jelzőt illeszteném erre a helyre legszembeötlőbb tulajdonságaként, mégha hetven esztendős korban alkalmasint negatív fölhangjai lehetnek.
Mi indokolja mégis választásomat? Mindenek előtt az a fékezhetetlen kísérletező kedv, amely az egész életpályát meghatározza. Jellemzi - természetesen - a stílusok váltakozásának érzékeny reagálásában, ami nem jelenti, Lux számára sosem is jelentette a divatmajmolást, annál inkább azonban a korszellem parancsoló fölérzését, és megfeleltetését - mert ez legalább enynyire fontos - saját alkotói egyéniségének. Jelentette azonban az elmúlt hét évtized váltásainak/változásainak (metaforikusán netán még forradalmaknak is tekinthetjük őket), hangsúlyeltolódásainak figyelembevételét abból a szempontból szintén, hogyan kerültek ismert vagy éppen újonnan földerített médiumok a vizualitás, a vizuális közlés előterébe, váltak egyenesen a művészet tárgyává és eszközévé akár egyazon pillanatban. Vizuális közlésről beszélek, mivel esetében érdeklődését nem szűkíthetjük a hagyományos értelemben vett képzőművészet területére. Vissza