Zúgó nyilak

Előszó

Körülöttem hegyek; évmilliók üzenete, ráncok a föld elaggott képén. Előttem felmérhetetlen láthatár. Ott ér véget a halványkék ködben úszó horizonton, ahol már a képzelet világa kezdődik sejtelmeivel. Ágakból készített szárnyékban fekszem, fű zizeg alattam, mögöttem valahol hátizsák, benne civilizációs felszerelésem. De órám tegnap óta delet mutat, lámpámból elszökött az utolsó volt is. Nincs rájuk szükségem, a jelenkor elhagy, időtlenség vesz körül. Napszállta közelít, apró gyertyacsonkkal világíthatok csak, kapkodva próbálom rögzíteni gondolataimat a papíron. A Bükkben vagyok, a Dédes-hegyen, hajdani vára romjai alatt. Odalent szűk völgy, körben hegyek. Patak is folyik lent, vize a kulacsomban. Fölöttem a megveresedett égből feketén szakad ki az egykori erősség fala, körülötte ott zúg a Fátrából előtámadt szél... Nappal a rom is szelíd, fehéres-okkersárga színű, de alkonyattól hajnalig, amikor a múlt uralma kezdődik, félelmetes. Öt éve már, hogy minden esztendőben néhány hetet, olykor egész hónapot a Bükkben töltök. Igyekszem megismerni, múlt századaiba merülni. Ki volt Ákos Ernye? Egyszer a miskolci Hermán Ottó Múzeumban ismerősökkel beszélgetve valamiféle nyomra leltem. Ők küldtek a hegyek közé. Vidám, barátságos erdészekkel találkoztam. Idősekkel, fiatalokkal, akik nem ijednek meg egy kupica pálinkától a szentléleki turistaházban. Ilyenkor kitárulnak a szívek, megered a szó. Bennem hálás hallgatóságot nyertek. Megelevenedett a szájhagyomány Cepelt zsákjában leányt a rókalelkű pap, ármányos rablók menekültek, hogy sziklák közé rejtsék kincseiket, ember nem látta viharok tördelték, égették az erdőket. Elaggott erdészek bizonykodtak ükapjuk szavával. Vissza