A modern nyelvtudomány magyar úttörői I.

Előszó

A modern nyelvtudomány kezdetét szinte egybehangzóan a mult század elejére szokták tenni, határkőül, korszaknyitó eseményül a német Bopp Ferenc "Über das Conjugationssystem der Sanskritsprache in Vergleichung mit jenem der griechischen, lateinischen, persischen und germanischen Sprache" (1816) című nevezetes művének és Grimm Jakab híres német történeti nyelvtana (Die deutsche Grammatik) I. kötetének megjelenését (1819) jelölve meg. E munkák és a közvetlen hatásuk alatt készült nyelvtudományi tanulmányok, monográfiák tudománytörténeti jelentőségét röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy szerzőik tudatosan szakítva a korábbi kutatóiskolák történetellenes nyelvszemléletével és tudománytalan, sematikus módszerével, a nyelvet a társadalomban együttélő emberek érintkezési eszközének, a beszélőközösség életfolyásával karöltve fejlődő történeti kategóriának értelmezték, s megismerésére a történeti előzmények tanulmányozásából és a közös eredetű nyelvekkel való összehasonlításból leolvasható fejlődési törvényszerűségek, tanulságok magyarázását találták legalkalmasabb eljárásnak.
A modern korszak irányváltoztatásának szükségérzete nem váratlanul, előkészítők munkája nélkül pattant ki Bopp és Grimm agyából. A reform egyes csírái már századok óta ott szunnyadtak egyes önállóbb kutatók szemléletében, csak a maradi tudományos közvélemény nem vett róluk tudomást, sőt fölényes önteltségében szántszándékkal elnyomta őket. Az sem véletlen, hogy a legenergikusabban és ellenállhatatlan erővel a legjobban ismert, a részleteiben kellőképen már megmunkált indoeurópai nyelvészet területén jelentkeztek és törték át az előítéletek kemény kérgét. - Ugyanakkor azonban részrehajló túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy az előfutárok sorában magyar nyelvtudósok is az élen jártak és nehéz terepen, igen kedvezőtlen föltételek között végzett úttörő munkájukkal méltán kiérdemelték a legilletékesebb szakemberek tárgyilagos hangú elismerését és mindnyájunk háláját. Vissza