Előszó
Részlet a könyvből:
"Tananarivó
A vonat megállt a vidéki állomáson. Kornélia óvatosan kidugta fejét az ajtón és csak akkor ugrott le a kocsiból a perronra, amikor meggyőződött róla, hogy nincs a közelben ismerős. Nagyot szippantott a tiszta, májusi levegőből és végigsimította sötétkék ruháját.
- Kezétcsókolom, méltóságos kisasszony - szólalt meg mögötte egy udvarias hang.
Ijedten fordult meg.
Az állomásfőnök volt.
- Hazajött? Már vége van a tanévnek?
- Nem - felelte Kornélia fölényesen. - Nincs vége. Csak hazajöttem, szétnézni.
De már menekült is a további kérdezősködés elől.
Pesttől idáig tartott magáraerőszakolt nyugalma és előkelősége. De itt, közeledve otthonához, kezdett kopni az úrifölény. A szülői ház, a mama, Nünüke néni, az „angolna" már túlközel volt s a kukliprédikáció, a katasztrófa előrevetette árnyékát.
Átment az állomásépületen s megállt az országúton, a raktárak előtt. Gondolkozott. Az Alföld tele volt akácillattal. Napfénytől aranyos, zöld búzatáblák reszkettek az enyhe szellőtől. Nyugaton hamvas, ezüstös erdő. Az a Tisza ott és a füzes. kénsárga, virágzó repceföldekről mézes illat áradt. Itt-ott már kidugta harsánypiros fejét egy-egy pipacs. És a nagy ég, a mélységesen kék ég, az egész táj fölött! Ez a hatalmas kék ég teszi méltóságossá az Alföldet.
-A ságra liliomok már nyílnak a Tiszánál,- gondolta Kornélia,-talán ,ár fürdeni is lehetne. Ilyenkor még meleg a Tisza... A Marsallt vajjon belovagolta-e Kecskés? A Bundzsinak bizttosan megvannak már a kölkei. Ó...!
Majdnem futva indult meg. Az otthon száz, meg száz apró emléke vonta magához.
Félrehúzta a száját."
Vissza