Hűség

Előszó

Egy leány ült a víz mellett és gondolkozott.
A folyó sárgásán csillogott a partok között. Rekkenő ősz volt, csak a víz közelében zöldéit a mocsaras erdő, távolabb szárazra égett a táj. Az ég kemény kékjét a láthatár -szélén megpuhítottak a reggel párái, de már érezni lehetett a levegőben, hogy megint kegyetlen meleg lesz.
A lány nézte a vizet, de csak úgy mellékesen, nem sokat törődött a szeptemberi reggel bágyadt bájával, a gondolatait úsztatta a habokon. Távoli réteken nyájak kolompoltak, a kis szigeten egy gém jelent meg, mint egy előkelő kísértet, aki az eleven madarakat ijesztgeti; nagy, smaragdosan tündöklő szitakötők buktak le fürdeni a folyóba és a faluból úgy lengett ide a harangszó, mint egy aranyszínű kendő. A lány mindezt nem vette tudomásul, a táj tündéri összhangját elengedte a füle mellett, mintha, megsüketült volna a reggel számára, mintha fütyülne minden szépségre. Holott ő sem volt csúnya; könnyű és kecses vonalaival beleillett a tájba, csak nem tudta, hogy fiatal teste része lett a képnek és nem is érdekelte, hogy milyen az őszi kép háttere.
Gondjai voltak, öreges, asszonyi gondok, amilyenek csak az elhanyagoltságtól megszáradt, vagy meghízott családanyákat szoktak kínozni. Számolt magában, kivont és összeadott, azután elszomorodott, mert az eredmény, mint mindig, sivár volt. Felkelt az elzüllött szénaboglyáról, amelyen eddig üldögélt és a folyóhoz ballagott. Magas, friss deszkából ácsolt palló vezetett a vízbe. A palló széles napozóvá tágult, amelyből takaros kis vaslétra nyúlt bele a habokba. A lány undorral kikerülve a létrát, beleugrott a folyóba, úszott pár tempót, prüszkölt és csuklott a hideg víztől, aztán visszamászott a napozóra... Vissza