Mániák és válságok a tőzsde hőskorában

Előszó

Sokan azt gondolhatják, hogy Viktor könyve a könnyű, sztorizgatós műfajba tartozik. Pedig nem így van! A szórakoztató nyelvezet csupán a véresen komoly lényeg fáradság nélküli befogadását szolgálja - a szerzőnek hála, tökéletes sikerrel. A tőzsdetörténet emblematikus eseményeinek bemutatása sokunk számára lebilincselően érdekes, de a gyakorló befektetők számára legnagyobb erénye mégis inkább tanulságaiban rejlik: Hoffman állatmeséihez hasonlóan a történetek felszíne alatt ott örvén lik a tömény filozófia. Felszisszenünk a távoli hősök és antihősök trükkjein, kapzsiságán vagy éppen butaságán, de nem gondolunk bele a nagy krachokban tönkrement emberek mindennapos tragédiáiba. Sem abba, hogy az általunk a közelmúltban már átélt és még előttünk álló tőzsde- és reálgazdasági válság(ok) kortárs tapasztalatai néhány évtized múlva csupán egy fejezetet képeznek az érdekes sztorik sorában. (Viktor, várjuk a folytatást!)
Az emberi képzelet - főleg, ha nem a hétköznapokat célozza meg - határtalan, de a Zsiday Viktor által bemutatott történetek bizonyítják: a valóság még ennél is színesebb! A valóság szivárványában azonban a brutálisan sötét színek is megtalálhatók. Népszerű a mondás: „az élet a legjobb tanítómester", de kevésbé ismert ebben a témában a nekem tetsző gondolat: „a tapasztalat a legrosszabb tanítómester. Először van a vizsga, s csak utána az oktatás." Milliónyi tönkrement tőzsdei befektető tudja megerősíteni, hogy a második idézet az életszerű. A bukás ellen pedig kevés az orvosság. A kevesek egyike elődeink tapasztalatainak megismerése, feldolgozása s a tapasztalatok leszűrése. Ebben pedig nélkülözhetetlen a gazdaságtörténelem ismerete. Ennek egy szelete itt van eldugva, ebben a könyvecskében. Mi emberek nem tudunk elvonatkoztatni attól a világtól, amelyben szocializálódtunk, s nagyon kevesen vannak, akik meg merik kérdőjelezni az őket körülvevő környezet tapasztalati axiómáit. Nassim Taleb kiváló könyvében (The Black Swan) meséli el a disznó történetét a disznó életének minden napját megédesíti a gumicsizmás ember, aki néhány jó szó kíséretében önti a moslékot nap nap után a vályúba, így nem csoda, ha az okosabb háziállatok közé sorolt mai hosszabb statisztikai számítások után megalkotja Röfi első törvényét, miszerint az ember a legjobb barát. Négyszáz mintavétel, minden esetben azonos eredmény, nulla eltérés, mi ez, ha nem általánosítható szabály? És milyen a disznó élete?! Egy, csupán egyetlen picike eltérés: a gazda kezében ezúttal nem a bödön van, hanem egy idegenül csillogó ismeretlen tárgy, s néhány perc földbe döngöli az oly nehezen összehozott, öröknek tűnő igazságot! Bizony, ez nálunk embereknél sincs sokká másképp.
Ennek a könnyen elkövethető hibának az elkerülésében segíthet a történelem legalább alapszintű ismerete. Ha bizonyos gazdasági fejlemények során céjá vu érzésünk támad, bátran lapozzuk fel a történelemkönyveket! Persze nem fogjuk megtalálni a pontos választ, de a szóba jöhető megoldásokkal nagy valószínűséggel találkozunk. Ha az Európai Bizottság gazdasági és monetáris ügyekért felelős politikusa, Joaquín Almunia ismerné az aranypénzrendszer szétesésének történetét, vélhetően nem jelentette volna ki magabiztosan 2010 februárjában, hogy „az Európai Monetáris Unióban nincsen csőd". Az Atlanti-óceán másik partján az amerikai pénzügyminiszter, Timothy Geithner nyilatkozata ellentmondást nem tűrően az volt, hogy az USA soha sem fogja elveszíteni AAA minősítését. Ha olvasta Reinhart és Rogoff kiváló könyvét az elmúlt évszázadok államcsődjeinek történetéről (This time is different), pontosan tudja, hogy nyilatkozata nem több, mint egy nagy blöff. Nagy esély van rá, hogy gazdaságtörténeti ismereteik (vagy igazmondási késztetésük) hiányának köszönhetően ezekkel a mondásokkal ugyanúgy bekerülnek a gazdaságtörténeti könyvekbe, mint a XX. század első felének egyik legmeghatározóbb közgazdásza, Irwin Fischer. Vissza