Zsemlye Ildikó

Előszó

A szobrászat legáltalánosabb műfaji sajátosságainak elemzésekor a térbeliség problémája szinte megkerülhetetlen. A vizsgálódás szempontjai - s ez jellegzetesen a modern, avantgárd szobrászat révén vált hangsúlyossá - szükségképpen összekapcsolódnak a térre vonatkozó értelmezésekkel. így a XX. századi plasztika számos alkotása a tér egy sajátos interpretációjaként fogható fel, s ezt a művek kísérőszövegeként megjelenő művészesztétikák, különböző kiáltványok és programnyilatkozatok is alátámasztják. A probléma középpontját itt már önreflexióként teremti meg a szobrászat egész történetére visszavetíthető elméleti ambivalencia, melyben a tér egyszerre értelmezhető az ábrázolás tárgyaként és közegeként. A szobor saját létezésének reflexiójaként helyezkedik el abban a térben, melyet egyidejűleg megjelenít. Ez a feszültség, melynek tulajdonképpeni feloldási kísérleteként jön létre a mű, a térben való elhatárolódás és folytonosság, diszkontinuitás és kontinuitás térelméleti problémájának jegyében áll. Hisz a szobor minden esetben kiszakít egy szeletet a térből - megtörve a dolgok közegének folytonosságát - miközben az őt körülvevő, rajta kívüli teret egyidejűleg hatósugarába vonja, fenntartva a megakasztott kontinuitást. Ennek illusztrációjaként elég, ha Umberto Boccioni „Folytonossági formák a térben" című, 1913-ban készült, jól ismert alkotására gondolunk, vagy ennek előzményére az 1912-es „Térbe táruló palack"-ra. De ugyanígy utalhatunk példaként a konstruktivista szobrászat és az architektonikus tér viszonyára, ahol a szobor valamiképpen kicsinyített architektúra jellegében válik ellentmondásossá. Ebből a nézőpontból a művek annak a szándéknak nyomaként maradnak vissza, mely az ábrázolt tárgy elszigeteltségének feloldására a környező teret is az ábrázolás határain belülre akarja emelni. Ezáltal a tárgy mintegy reprezentálni próbálja önmaga és környezete kapcsolatát. Csakhogy a környezetével áthatott szobor, erővonalainak meghosszabbítása ellenére ismét csak elhatárolódik az őt körülvevő környezettől. Nem tud kilépni zártságából, csupán egy illúzió révén érzékelteti a mozgást, mely által mintha a külső térbe kilépve visszatekintene önmagára. Azonban minden szükségképpeni zártsága ellenére a szobor közvetlen kapcsolatban létezik az adott érzékletes térrel. Térábrázolás és térbeliség ambivalenciájában a plasztikai alkotás egyidejűleg meghatározó és meghatározott, sajátos erejével strukturálja az őt strukturáló teret. Vissza