Zsankó László

Előszó

Részlet:
"Zsankó László fiatal, harminc év körüli művész. 1991-ben végzett a Képzőművészeti Főiskolán Tölg-Molnár Zoltán tanítványaként festő szakon. Gyakori résztvevője a stúdiós tárlatoknak, az országos grafikai- és rajzbiennáléknak. Indulása idején ezért is tartotta elsősorban grafikusként számon a kritika annak ellenére, hogy a Stúdió Galéria (1992), majd a Csepel Galéria-béli (1994) önálló tárlatain nagyrészt festményeit mutatta be, míg a Duna Galériában megrendezett kiállításán csak képekkel, több mint húsz munkával szerepelt.
Ha stílusa művészettörténeti előzményeit keressük, mindenképpen meg kell említenünk, bármilyen furcsán is hangzik így az ezredvégen, hogy Zsankó a klasszikus perspektíva-konvencióból indul ki, a reneszánsz látvány perspektíva tradícióira épít, arra a paradoxonra, mely egy síkon - vásznon, fatáblán, falon - térbeli alakzatokat jelenít meg. Természetesen mindenki tudja, hogy ez a szem becsapása, Zsankó éppen ezt az illúziókeltést emeli ki úgy, hogy a látványperspektíva szabályait megváltoztatja, összekeveri.
E témát a nagy angol művészettörténész, Gombrich alaposan feldolgozta (Művészet és illúzió, Illúzió a természetben és a Művészetben), és példaképpen többek között Hogarth: Hamis perspektíva, 1754, Piranesi: Börtönök, 1750 k., Escher: Másvilág, 1947 és Vasarely: Kék G estalt, 1969 műveit említi.
E művészettörténeti példák egytől egyig a látvány perspektíva hiányosságaira hívják fel a figyelmet. Zsankó is ezt teszi de ő elsősorban geometrikus motívumokat - lépcső, négyzet, henger stb. - használ. Kevés színnel dolgozik és erős kontúrokkal, kedveli az ismétlést, a szemet megtévesztő formáit ritmikusan ismétlődő sorokba rendezi. A legfigyelemreméltóbb jellegzetessége festményeinek az a módszer, ahogy a pespektívát, a teret eltorzítja, talányossá teszi. Hogy a kérdés mennyire foglalkoztatja arra a címei is utalnak: Paradox labirintus, Imaginárius perspektíva, Paradox architektúra, Virtuális lépcső. Zsankó László képei, mint ahogy azt már említettem, nem figurális alkotások, de nem is kifejezetten geometrikusak, inkább hasonlítanak az antik mozaikpadlók vagy a reneszánszban készült csempék geometrizáló-illuzionisztikus motívumaihoz.
A new wave után jelentkező nemzedék újból az avantgárd hagyományokból táplálkozik. Zsankó művészetében is megfigyelhető ez a szemlélet, ő ugyanis Marcel Duchampot idéz, csokoládémalmának hengereit használja fel újra (Apokrif malom). Ugyan motívum grafikáin is szerepel. A művész 1992-ben a Miskolci Grafikai Biennálén mutatta be a Számpályák című litográfia sorozatának több darabját. Közülük én most csak a Számpályák - Egyest említeném. A nyomaton szürreális szerkentyűket láthatunk. Két hengereken futó gépet, ezek közül egyiknek - a nyilván kétéltűnek - még egy pár hajócsavarja is van. E munkának, - és természetesen még nagyon sok másiknak is - mint Penrose azon bizonyos lehetetlen háromszögének, egyszerre több - alul, oldal, felül - nézete van.
Természetesen arról is meg kell emlékeznünk, hogy hazai művészetünkben Pauer Gyula is játszott a látvánnyal és az illúzióval, amikor elkészítette Pszeudóját. De míg Pauer a látványhoz hasonlót, illetve azzal megegyezőt igyekezett alkotni, addig Zsankó átírja, eltorzítja azt: ő „elrontja" a perspektívát (Virtuális lépcső)." Vissza