Előszó
Részlet a könyvből:
"Volt, hol nem volt, hetedhét országban, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a vaddisznó dúr, ahol a fecskék térden állva isszák a sóstengerből a vizet, talán még azon is túl, élt egy király. Annak a királynak volt egy fiúgyermeke. Nőtt, cseperedett, évek múltak, teltek az idők, majd egyszer csak annyira megnőtt, hogy kikívánkozott játszani. De a királyfiú állandóan csak a zöldben volt. Ezért elnevezték Zöldike királyfinak.
Hamupepejka éppen a bolhák, tetvek miatt vakarózkodott, amikor ott ment el a királyfi. Odahívta magához:
- Látom, Zöldike királyfi, felcseperedtél!
- Fel én, öreganyám.
- Add csak ide a kezedet, nézzem, mit írnak benne. Szabad lesz-e mindent kimondani, kedves királyfi?
- Szabad, öreganyám.
- Itt azt mutatja, hogy van egy nagy gondolata, számítása, ami éjszaka nem hagyja pihenni. Ha ország-világ szólta volna, mondta volna, senkinek sem hitte volna el, de nekem elhiszi, hogy sok helyzeten fog végigmenni. Itt mutatja magának, kedves királyfi, hogy Tündérszép Ilona várja, akihez foghatót szépségben se ezen a világon, se a másikon még egyet sem talál. De nézze meg csak, kedves királyfi, sok vitézzel meg fog viaskodni, hogy őt elnyerje. Itt meg azt írja, hogy semmivel mással ne induljon el, mint apjaura méneséből a nyolclábú Böge csikóval.
Hamupepejka még talán tovább is mondta volna, de míg egy bolha után kapkodott, Zöldike királyfi uccu neki, szaladt az apjához.
- Kedves király atyám! Nékem el kell indulnom, hogy világot lássak.
Az édesapja meghökkent hát, miért kell neki világot látni, hiszen még majdnem pendelyes.
Mit tudjon csinálni, bement a királynéhoz. Bizony, az úgy elkezdett sírni-ríni, hogy mit ki nem talál az ő fia.
A gyerek meg nem szólt rá semmit, mintha süket volna, csak járt-kelt a kastélyban.
- Sírjanak csak, míg meg nem könnyebbülnek."
Vissza