Zogmayer/Koncz

Előszó

1948 óta osztrák és magyar kortárs művészek számos kiállítását rendezték már meg Budapesten galériákban és más helyszíneken. Az Ausztria és Magyarország közötti művészeti párbeszéd eszméje a különböző esztétikai stratégiák ütköztetése volt, az esztétikai gondolkodás lehetséges hasonlóságainak felülvizsgálata, Közép-Európa művelődéstörténeti problémakörének végiggondolása. Az alkotóerők mindegyik friss nemzedéke újra meg akarta határozni saját helyzetét azonosságtudatát. Magyarország esetében a politika és a társadalom gyökeres változása új összefüggésrendszert teremtett, de ez Ausztriára is érvényes. Magyarország kiléphetett egy, negyven éven át világpolitikai és stratégiai érdekek által meghatározott politikai struktúrából, és ismét önállóan alakíthatja szomszédaival való kapcsolatait. Ezek a kapcsolatok gyakran olyan összeköttetésekre épülnek rá, amelyek jóval korábbiak, évszázados múltra tekintenek vissza, s most új összefüggések közt átértelmezve elevenednek fel. A külfölddel való kapcsolatok felülvizsgálatával párhuzamosan folyik a saját művelődéstörténeti folyamatok újraértékelése, s így határozhattuk meg az identitás keresését, mint a 80-as évek közepe magyar művészetének központi problémáját. Teljesen eltérő művészeti megállapítások vonatkoznak viszont arra az összetett, nagyon aktuális, ám könnyen félreértelmezhető kérdésre, hogy hol a magyar művészet helye a közép-európai országok történelmileg örökölt szövevényében, és miként határozzuk meg az Ausztria és Magyarország közötti, olyannyira komplex, gyümölcsöző, és mégis gyakorta ellentmondásokkal terhelt kulturális kapcsolódásokat és kölcsönhatást? A 80-as évek radikális művészei egész Európában az új kontextus-megállapítás, illetve a kulturális identitáskeresés eszközeként használták a művelődéstörténet metaforáját. Anélkül, hogy állást próbálnánk foglalni a modernség és posztmodernizmus történelmi vitájában (egy ifjú osztrák és magyar művész katalógusának előszava nem a megfelelő hely erre), mégis meg kell jegyezzem: úgy tetszik, a művész önkivetítése a művelődéstörténeti folyamatosságba olyan kérdés, amely a posztmodern történelmi tudat korában az új művészet központi problémája lehet. Leo Zogmayer és Koncz András merőben eltérő esztétikai formák közt keresnek témát ezekhez a kérdésekhez. Míg Zogmayer a formában rejlő kérdést, a kétdimenziós felület mint az utánzás helye, és a háromdimenziós test mint a formaszületés helye közti viszonyokat feszegeti, úgy fogalmazva, hogy az absztrakt formára vetíti rá az archetipikus értelmezést, Koncz András a társadalmi, politikai rajz szerkezeteit fokozza szélesebb, történelmi dimenziójúvá; így lesznek nála a hétköznapok szokványos jelzései a történelmi tapasztalatok és archetipikus képzetek jelképelvé. A két művésznél különbözőképpen lép elénk a történelem, de egyaránt ez a lét nagy kérdéseivel való művészi birkózás küzdőtere. Vissza