Alkonyat-kor

Előszó

Előszó Zimányi Tibor verseihez
Nagyjából egy évtizede Észtországban jártam, a finn-ugor írók nemzetközi találkozóján. Egymás után szólaltak meg a jelenlévő írók: finnek, észtek, mordvinok, homik és persze magyarok, megszólalt egy vót nemzetiségű fiatal költő is (a vótok a mai Szent-Pétervár közelében élnek, egy kisebb nyelvi rezervátumban), aki mintegy büszkén jelentette ki: mára (akkorra) már csak hetven vót ember él a földkerekségen, ezek mind költők. Lehetett némi igazság ebben a kijelentésében, hiszen egy nyelvi ritkaság letéteményeseinek minden megszólalása annyira különleges, hogy ez eleve csak költészet lehet.
Mi, magyarok, persze, a vótoknál jóval többen vagyunk, az azonban nagyon valószínű, hogy lélekszámarányosan sokkal több magyar költő létezik, mint, mondjuk angol, német vagy francia. Talán két oka is lehet ennek: egyrészt a magyar nyelv, amely maga is poétikus természetű (ezt nem én mondom, költészetünk nyugat-európai ismerői állapítják meg), másrészt az, hogy szinte minden magyarnak, legalábbis az idősebb nemzedékek tagjainak, olyan tapasztalatok és élmények jutottak osztályrészül, amelyekre csakis felfokozott érzelmekkel lehetett reagálni, és ha ezek az érzelmek nyelvi formát kaptak, a mondanivaló máris mintegy a költészet közelébe került.
Zimányi Tibor, akinek emberi sorsát már több évtizeddel ezelőtt megismerhettem, és akihez a rendszerváltozáshoz vezető esztendőkben találkoztam először, méghozzá a Történelmi Igazságtétel Bizottsága közösségében, többszörösen is olyan emberi sorsot élt, amelyről, ha személyesen vallomást akar tenni, aligha kerülheti el, hogy a költőiség érzelmi telítettségével és esetenként drámai hangoltságával adjon számot mindarról, amit át kellett élnie. Fiatal emberként vett részt a hitlerista megszállók ellen szerveződő nemzeti ellenállásban, a háború végeztével sokakkal együtt osztozott egy magyar demokrácia létrehozásának reménységében, nagyot kellett csalódnia, hamarosan a kommunista zsarnoki uralom leginkább kíméletlen és reménytelen büntetőtelepére, a magyar Gulágra: a recski kényszermunkatáborba került, onnan szabadulva meg tudta őrizni a történelem jobbrafordulásába vetett bizalmát, teljes szívvel állott az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc mellé, ismét lesújtott rá a megtorlás, aztán évtizedek múltával megint ott volt az új magyar demokrácia megalapozói és élharcosai között: a Történelmi Igazságtétel Bizottságban, a Recski Szövetség élén, az 1990-ben megválasztott népképviseleti országgyűlés tagjai között. Vissza