Krisztina és a király

Előszó

Harminc éven át a budapesti Athenaeum adta ki magyar nyelven írói műveimet. Az erzsébetköruti ház, milléneum korabeli szűk kapualjával, óvatosan lusta, kényelmetlen kis liftjével, a kopott kőlépcsők, - még most is tudom a lépcsőfokok számát fordulónkint - az ajtók nyikorgása és a házmester lassan fehéredő tömött kis bajusza harminc év alatt úgy nőtt bele az életembe, mint a szalontai szülői ház.
Az ember kétszer születik. Először csecsemőnek, aztán lakatosnak, orvosnak vagy írónak. Ez utóbbi minőségemben mint sebesült katona és félbemaradt jogász én 1916-ban születtem egy olyan bábaasszony kezében, aki francia pofaszakállt viselt, aki emlékezett még Vörösmarty Mihály bortól rezes orrára, nyűtt meggyfabotjára s kopott kabátján a gyertyacseppekre. Első verseskönyvemet Beőthy Zsolt előszava segítette a nyomdába s ha most erre gondolok, utolsó ábrándom is szertefoszlik, hogy a magyar irodalom „fiatalabb nemzedékéhez" tartozom, bár Herczeg Ferenc még friss egészségben érte meg kilencvenedik születésnapját mostanában.
Beőthy tévedett, amikor mint költőt fedezett fel. Én tulajdonképpen az Erzsébet körút 7. alatt születtem írónak, amikor 1920-ban az Athenaeum első regényemet, a Halálos tavasz-t kiadta. A múlt hetekben érkezett el hozzám a fekete virágos, gyönyörű japán kiadás, - hadd dicsekedjem most, amikor temetek valamit, - a huszonharmadik nyelven.
Harminc év alatt az Athenaeum első emeleti szobáiban a vezérigazgató személye gyakran változott a kor politikai hullámaiban. A keresztény vezérigazgatók kormányfőtanácsosok, méltóságos urak voltak, a zsidók csak szakértők. De lent a pincében semmit sem változott a nyomdászok piszkos, fehérvászon kabátja, semmit sem változtak a villanyerővel hajtott nagy nyomdagépek, a magyar irodalomnak ezek a hatalmas acélbölcsői, bár a húszas években ébredő ifjak bombái, Budapest ostroma alatt pedig még nagyobb bombák rázták meg mélyen a földbe gyökerezett betontalpaikat. Vissza