A fegyverek visszanéznek

Előszó

Áprilisi hó lebegett az átlátszó alkonyatban. Mintha már a közeledő nyár világított volna. Lebegett és kavargott a hó a könnyű szélben, a rügyező fák ágai között.
Este hét óra lehetett. Közel a Ligethez, az Andrássyút mellékutcájában, ahova csak néha gördült be magánautó, feketére lakkozott, aranybetűs szállítókocsi állott meg az egyik palota előtt. Szinte egyidőben nyolc férfi fordult be az utcasarkon. Fázósan, feltűrt gallérral, különböző színű felöltőkben és kalapokban. De valamennyi fekete nadrágot és fekete cipőt viselt.
Becsengettek a hetes számú kapun. A nehéz, vasrácsos kerítés mögött nagy kert terült el. Az a bizonyos nagy kert, amit az újsághirdetések és telekügynökök ősparknak neveznek. A hatalmas berkenye-, nyír- és vadgesztenyefák lombtalan ágai között, fent a magasban néhány madárfészek sötétlett. A csipkeszerű ágak és az ágak közt ezek a kis, fekete fészkek olyanok voltak, mint az alkonyat rajzára cseppentett tusfoltok.
A fák sötét csipkéje közt innen a kapuból is látni lehetett az egyemeletes barokpalotát, amelynek most minden ablaka világított. A kiszűrődő fény citromsárga volt az almazöld estében. A nyolc férfi belépett a kapun, amely a csengetésre önmagától nyílt meg. Végighaladtak a keramit úton, amelyet kétoldalt a korán kiültetett és már teljes nyílásban lévő nemesített kazáni tulipánok szegélyeztek. Vissza