Zenebona Erdélyben (dedikált példány)

Fülszöveg

Az első borítón olvasható címszöveg így teljes: előnybe vezeti Albert Gábor 2014-ben szöveghű kiadásban, de az olvashatóság kedvéért a mai olvasói igényekhez igazítva.
Mátisfalvi Götfly Borbála 1816-ban, negyvenhat évesen írta meg (fiai kérésére) visszaemlékezését a Hora-Kloska (Horea, Clo§ca és Cri§an) vezette erdélyi román parasztfelkelésre, amelyet gyereklányként élt meg. Könyve remekmívű, őszinte vallomás arról a térségről (annak egy drámai pillanatáról), amelynek közös történetéről - annyi hamis legenda-kreáció után — érdemes lenne végre őszinte emberséggel szembenézniük az itt élő nációknak. A könyv 1823-ban jelent meg, s annak ellenére, hogy olykor hivatkoznak rá, mégis szinte az ismeredenek közt kell számon tartanunk. Pedig ez az emlékirat nem csupán történelmi dokumentum, hanem egy család sorstragédiájának drámai erejű ábrázolása. Götfly Borbála olyan időkre emlékezik, amikor az ERDÉLYI ZENEBONÁ-ban úgy menekült meg — „szerencsés esetben" - a magyar, ha „román vallásra... Tovább

Fülszöveg

Az első borítón olvasható címszöveg így teljes: előnybe vezeti Albert Gábor 2014-ben szöveghű kiadásban, de az olvashatóság kedvéért a mai olvasói igényekhez igazítva.
Mátisfalvi Götfly Borbála 1816-ban, negyvenhat évesen írta meg (fiai kérésére) visszaemlékezését a Hora-Kloska (Horea, Clo§ca és Cri§an) vezette erdélyi román parasztfelkelésre, amelyet gyereklányként élt meg. Könyve remekmívű, őszinte vallomás arról a térségről (annak egy drámai pillanatáról), amelynek közös történetéről - annyi hamis legenda-kreáció után — érdemes lenne végre őszinte emberséggel szembenézniük az itt élő nációknak. A könyv 1823-ban jelent meg, s annak ellenére, hogy olykor hivatkoznak rá, mégis szinte az ismeredenek közt kell számon tartanunk. Pedig ez az emlékirat nem csupán történelmi dokumentum, hanem egy család sorstragédiájának drámai erejű ábrázolása. Götfly Borbála olyan időkre emlékezik, amikor az ERDÉLYI ZENEBONÁ-ban úgy menekült meg — „szerencsés esetben" - a magyar, ha „román vallásra átkeresztelkedett".
A román (a kor nyelve szerint: oláh) emberek ábrázolásában is következetesen emberséges szerző egyik szereplőjének mondata századokon, vészhelyzeteken át kiált a mának, és olyan ismerős ez a vészkiáltás:
„— Ollyan időre jutottunk, melyben nem tudja az ember, miféle Nemzetnek adja ki magát. Mivel, ha a Magyar Oláhot talál elő, levágja, ha pedig Oláh akad Magyarra, ezt az fejbe üti."
.a kérdés közös: miért ne adhatnánk ki magunkat annak, amik-akik vagyunk?! Vissza