Zeneakadémia koncertmagazin 2016. január-június

Előszó

Nehéz ma már elképzelni, milyen is lehetett az élet a fővárosban száznegyven évvel ezelőtt, amikor egy Duna-parti lakásban elkezdődött az oktatás a Zeneakadémián. Budapest is újszülött volt még (Pest, Buda és Óbuda csak két évvel korábban egyesült), épülőben volt a Nagykörút, a Nyugati pályaudvar, a városlakók nem tudták, mi az a villamos, az utcákon konflisok és lovas kocsik jártak. A Zeneakadémia aztán gyorsan megtalálta helyét a budapesti koncertéletben, s vált annak egyik meghatározó centrumává. Oktatási intézményként pedig a nagyhírű magyar zenei hagyomány ékkövévé.
Kevés olyan intézménye van hazánknak, amely jobb hatásfokkal terjesztette volna Magyarország jó hírét a világban, mint éppen a Zeneakadémia. Hiszen olyan növendékeink, tanáraink voltak, mint Liszt és Erkel, Bartók és Kodály, Weiner és Kadosa, Ligeti és Kurtág, és a névsort hosszan sorolhatnám. Nagy öröm számomra, hogy bevezető sorokat írhatok a 140. tanév második félévének gyönyörű koncertmagazinjához, s bevallom, hamarjában nem is tudom, sok nagyszerű hangversenyünk közül melyiket emeljem ki. Az egyetemi kötődésű események természetszerűleg állnak közel a szívemhez - az Élesben sorozat, amelynek keretében ezúttal ütőhangszeres hallgatóink mutatkoznak be, a Tehetség kötelez-sorozat, amely a legkiválóbb diákjainkat állítja reflektorfénybe, a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekarának és Kórusának fellépései, vagy éppen tanáraink, professzoraink izgalmas koncertjei - de éppily fontosnak tartom a hazai közönség és diákjaink szempontjából, hogy nemzetközi világsztárokat hallhatnak nálunk: Maria Joao Pires, Anne Sofle von Otter, Julia Lezsnyeva, Frank Peter Zimmermann, Gautier Capugon csak néhány a nagy nevek közül, és akkor világhírű magyar kollégáinkat nem is említettem. És nemcsak a klasszikus zenében, hanem a népzenében és a jazzben is egyedülálló estek várnak ránk (előbbivel kapcsolatban hadd emeljem ki Dresch Mihály és Lukács Miklós, utóbbival kapcsolatban Charles Lloyd, Jason Moran, Uri Caine és Dave Douglas nevét).
Korábban úgy fogalmaztam, hogy száznegyven év nagy idő. Bizonyos szempontból valóban így is van. Ám ha a konflisokkal teli Duna-parti korzó hangulatát talán nem is élhetjük újra, a zene éppen azért annyira csodálatos, mert segít kilépnünk az időből. Liszt vagy Bartók zenéje velünk él, s nálunk, ahol olyan diákok koptatták a lépcsőket, mint Solti György, Fischer Annie, Cziffra György, vagy Végh Sándor, ahol olyan művészek hangversenyeztek, mint Szvjatoszlav Richter, Yehudi Menuhin vagy Richárd Strauss, egy ilyen intézményben nem számítanak az évtizedek, vagy akár az évszázadok. Mindez persze nemcsak büszkeséget és örömet jelent számunkra, hanem kötelességet is. Meg kell próbálnunk méltónak bizonyulni ehhez az örökséghez. Vissza