Való és mese

Előszó

Részlet a könyvből:

Szédítő gyorsasággal követték egymást az események. A temesvári csata, a világosi fegyverletétel, Komárom átadása, az aradi, majd a pesti akasztófák, a zsarnokság által kiontott vérnek tengere, lánczcsörgés, kimondhatatlan nyomor, leirhatatlan szenvedés következtek a szerencsétlen országra. Százhatvanhárom akasztófa, Olmütz, Josefstadt, Theresienstadt, Kufstein, Arad és az Ujépület kazamatái és börtönkamrái hirdették az ezredéves ország eltiprását s mikor a hóhérok kifogytak az áldozatokból, a vért ízlelt tigris kegyetlenségével gondoskodtak arról, hogy utódaikra is jusson valami maradék. Túltettek a nürnbergieken, a kik kimondták azt a hires elvet, hogy csak azt szabad felakasztani, a kit megfogtak. Az osztrákok nem vártak oly sokáig. A haditörvényszékek egymás után akasztották "in effigie" a külföldre menekült hazafiakat. Sorban bitóra szögezték Kossúth Lajos, Irányi Dániel, Andrássy Gyula gróf és még számtalan másnak a nevét, a kik a vendégszerető idegenben vajmi keveset törődtek Ausztria tehetetlen haragjával és telhetetlen vérszomjával.
Sokan voltak azonban, a kik nem menekülhettek idején s a rémuralom alatt is az országban bujdostak, a hol rendőr, zsandár és katona egyként kötelességének tartotta a hajtóvadászatot. Az ország hemzsegett a besúgóktól s a kémek könnyű módon juthattak vagyonokhoz. Vissza