Előszó
Előbb-utóbb mindannyian szembesülünk a vallási megosztottsággal, adott esetben a vallási indíttatású ellenségeskedéssel. Ha kezdetben, eszmélődésünk elején talán még rákérdezünk ennek okára és létjogosultságára, e jelenség annyira általános, hogy idővel már fel sem tűnik, és így fokozatosan a kérdéseink is elmaradnak. Sőt olyan vélemény is elhangzik, hogy a vallási sokféleség a kereszténységen belül is a természetes és jogos pluralizmus megnyilvánulása, az emberi sokféleség lecsapódása. Talán ritkán, vagy már egyáltalán nem gondolkodunk el azon, hogy a kereszténység, minden eltérő teológiai tanától elvonatkoztatva, alapvetően az egy Istenbe, az egy Krisztusba vetett hitre, és a nélkülözhetetlen összetartó erőre, a szeretetre épül. Ha ezt azonban minden következményével együtt végiggondoljuk, annál meghökkentőbb az a számtalan ellentét, amelyet az egy Isten és a szeretet vallása vált ki, az a mérhetetlen gyűlölet, amellyel az Isten ügye iránt lelkesedő, őt sokszor őszintén szerető emberek szembefordulnak éppoly vallásos embertársaikkal, éppen hitük nevében. Mi más ez, ha nem a kereszténység botránya és kudarca? Már közhelyessé vált a vallás térvesztését az evilágisággal, a szekularizációval magyarázni: egyháziak és világiak rosszallóan csóválják a fejüket a világ romlásának láttán. Lám, az ember itt a földön akar boldog lenni, és úgy véli, nincs már szüksége valamiféle mennyei segítségre. Eltekintve attól, hogy ezt a kérdést árnyaltabban kellene elemezni, - ez viszont most nem képezi vizsgálódásunk tárgyát gondoljunk bele csak egy pillanatig: miféle hitele lehet még annak a vallásnak, amely az egyetértést, a békét, a derűt hirdeti, de képviselői teljesen természetesnek tartják, hogy szemben állnak egymással, és éppen hitük osztja meg őket? A kérdésnek, elméleti vonatkozásán túl megvan a nagyon is gyakorlati, személyes életünket érintő vetülete. Ez a probléma hatványozottan merül fel Erdélyben, ahol a vallási sokféleség már több évszázada megosztó tényezőként nyilvánul meg. A vallási különbözőség még az etnikai szempontból egységes csoportokat is feldarabolja, és ott van mindannyiunk családjában, munkahelyén, baráti körében, a közéletben. Nem vagyok az uniformizmus híve, sőt meg vagyok győződve arról, hogy a különféle vallási hagyományok sajátos értékeket hordoznak, és egymást gazdagíthatják. Még csak azt se tartom, hogy jobb lenne visszafordítani a történelmet (ha ez egyáltalán lehetséges volna), vagy hogy a reformáció nem lett volna bizonyos szempontból elkerülhetetlen, és eredeti szándékait tekintve egyenesen szükséges.
Vissza