Zámbó Kornél

Előszó

A művészettörténet-írás érthető törekvése, hogy egy-egy életmű vizsgálatánál igyekszik jól körülírható módon egységeket felállítani. Ez lehet stílusjegyek alapján vagy kronológia szerinti felosztás, a lényeg azonban az, hogy az esetek többségében ezek az elkülönítések az elemzők segítségéül szolgálnak. Az igazán tartalmas életművekben - még ha léteznek is egységek az életművön belül - az igazán meghatározó az egészet jellemző szakmai szemléleti egység.
Zámbó Kornél festőművészről szólva is akár a stílusjegyek, akár a tematika, akár a kronológia vagy a szemlélet szerint leírhatnánk elkülönülő egységeket. Hiszen a pályakezdés idején, már csak a korból adódóan is egy „hivatalosabb" társadalomszemlélet alapján keletkeztek a művek. Ezek a nagyon sokszor grafikai ihletettségű munkák a felelős emberábrázolás és a munka dicsérete jegyében születtek. Oldódik a szemlélet, és a pályakezdést követő évtizedben már az idillikus természet szépségét mutatják be Zámbó Kornél tájképei. Itta korábbi műveknél jellemző rajztudás, briliáns szerkesztési mód, valamint a fény és a színek találkozásából születnek a művek, s bármennyire is korábbi korok kulturális és művészeti hagyományaihoz nyúlik vissza, ezek a tájképek XX. századiak. Érdekes változás jelenik meg művészetében, amikor az alkotási folyamatban számára a szemléleti mozzanat válik fontossá, és elemezve a társadalmi változásokat olyan filozofikus igényű művek születnek, amelyek szinte gondolkodót jobban jellemeznek, mint festőt. Azonban, hogy továbbra is az eredendő hivatás és a tehetség a döntő, bizonyítja az, hogy a súlyos gondolatokkal viaskodó művész megtalálja azt a játékos kifejezési formát, amely mondandóját az irónia, a csúfolódás közegébe emeli, megteremtve ezzel „a felelős játékosság" ikonográfiailag csak rá jellemző „műfaját".
Bizonyos értelemben jellemző életút Zámbó Kornél művészeti tevékenysége. Adva van egy vitathatatlanul tehetséges fiatal, akit rajztudása, látásmódja képzőművészeti pályára predesztinál. És adott volt a lehetőség, hogy választott hivatása legyen a festés, hiszen módja nyílt arra, hogy előbb rajztanárnak készülve, majd a Képzőművészeti Főiskolán pallérozza ismereteit, formálja tehetségét. Mesterei szerencsés kézzel kalauzolták ezen az úton, nem erőltettek semmi olyat, ami a tehetségben benne rejlő ábrázolási készséget valamilyen rutinos modorosság felé vitték volna. Önmaga maradhatott, és az alkotóvá válás harcát saját magával kellett megvívnia, biztosítva azt, hogy elhivatottsága értelmet nyerjen. Az induló úgynevezett munkásábrázolásoktól egyenes út vezetett el a metaforikus groteszk képek mellett a XX. század utolsó évtizedében festett portrésorozathoz. Ebben a sorozatban testesül meg az alkotó Zámbó programjának egyik alapmozzanata: ez az emberszeretet és embertisztelet, és így válik érthetővé, hogy groteszkekben megjelenő, kifigurázott embertípusok is szeretetreméltóak, hiszen a maguk gyengeségén túl a környező világ nem emberhez méltó körülményei faragtak belőlük jelképeket.
Véleményt mond Zámbó Kornél saját koráról, a vele egy időben élő emberekről, és hitet tesz a művészet embert formáló erejéről. Megbecsülésre érdemes az életmű, és nem túlzás azt állítani, hogy Zámbó Kornél munkái értékes, megőrzendő darabjai kortárs festészetünknek. Vissza