Sirató

Fülszöveg

A líra hitelének mércéje az őszinteség. Az esszének erejébe kapaszkodó s szívét néha eltagadó huszadik századi ember előtt különösképpen. Nincs ellenszenvesebb számunkra, mint a pátosz, ha az hamis, az érzelmek, ha csupán megjátszottak. De éppen ezért az előző idők embereinél jobban felkavar, nyugtalanít minket minden igaz, őszinte vallomás, kitárulkozás, minden belülről, mélyrőljövő szenvedély. Zaharia Stancu lírai regénye, a Sirató, a legősibb és egyben örökké modern emberi érzésről tesz megrázó vallomást: a gyermeki szeretetről az édasanya iránt. Egyetlen belső zokogás ez a regény, a halott édesanyja siratása. Minden részlet, minden epizód az anyát idézi, s az író az újra és újra megelevenedő tettekből, szavakból, aggodalmakból próbálja "összeállítani" édesanyja alakját. Szándékosan használtam József Attila kifejezését a Kései siratóból. Ugyanaz az érzés és fájdalom. Minden sirató kései, mert a sirató, mert a szeretet és a hűséget az életben kell, az élőknek kell megvallani. Zaharia Stancu az elmaradt gyermeki vallomások után ás mind mélyebbre és mélyebbre, s közben anyja emberi teljességét érti meg. A kép, amit az édesanyjáról így fest, a román parasztasszony megindító szépségű portréja. Egy Grigorescu-festmény, szavakból, érzésekből. A sirató annál fájdalmasabb, minél több vonással kel életre, az emlékek világában immár, a halott asszony. Stancu regénye az újabb bizonyosság: tisztább és tisztítóbb érzés nincs az édesanyánk iránt ösztönösen s a koporsó mellett lényegét megértett szeretetnél. Vissza