Csavar Peti világot lát

Előszó

A nagy híd felől egész nap zúgás, dübörgés hallatszott. Elromlott a kövezete, sokat használták már, azt javították a munkások. Mindjárt átnézték, megvizsgálták, kijavítgatták az egész szerkezetét is. Kövezetvágógép zúgott, fúrógép sistergett, acélvágó dübörgött, szikrák pattantak, a gépeket hajtó villanyáram ide-odaszaladgált a drótokon, vezetékeken.
- Furcsa, hogy milyen visszhang van ezen a hídon! - szólalt meg az egyik munkás. Körülnézett, hogy honnan is jön mindég visszhangos felelet a gépek hangjára.
No, nézhetett! Csavar Petit úgysem láthatta, fent ült egyik vasgerendán, onnan recsegett, lármázott együtt géptestvéreivel. Ő ugyan azt hitte, hogy szépen énekelnek és sehogysem értette, hogy mért siet el minden ember a közelükből.
Mióta utoljára láttuk a gépgyereket, nem sokat változott. Most is az öreg bádogdoboz a köpenye, fején az üres óratokot viseli. Csak éppen annyi történt, hogy Peti jobban megismerkedett már a nagyvilággal és sokmindent élt át. Legszívesebben persze ott járkált, ahol gépek dolgoztak.
Most is azért mászott fel a hídra, mert ott egész nap gépmuzsikát hallgathatott. Közben nézegette a hídon átrobogó villamosokat, autókat és ha ismerőst látott köztük, leintegetett nekik. Egyik autó, amelyik születése óta ismerte Petit, örömében meg is állott, hogy elbeszélgessen vele és szegény soffőr bácsi sehogysem tudta megindítani. Megállt mögöttük az egész sor, a közlekedési rendőr kiabált, pörölt, nagy zűrzavar támadt, de Peti úrfit ez nem zavarta.
- Krkrk, - recsegte a hídoszlopnak, - az embergépek is megállnak egymással beszélni, csak nekem nem szabad? Krkrkrkrkr, szervusz, autótestvér! Vissza