Yvelise

Előszó

Részlet a könyvből:

Fel akartam menni hozzád, Yvelise, hogy elhíjjalak : - Jöjj, menjünk el hazulról. A vallomás, amelyre készülök, megkívánja, hogy egész egyedül legyünk, nagyon soká egyedül, nem itt, sem egyebütt, hanem talán valami szokatlan helyen, amelyre mintha azért esne a választás, hogy egy élet egész történetét lezárja. Jöjj, menjünk el hazulról és igyuk meg együtt az utolsó csésze teát.
Így akartam szólni hozzád :
- Talán valami félreeső cukrászboltocska félhomályát fogjuk választani, amelynek ódon szegleteiben csak néhány kis márványasztal húzódik meg, tudod, a mult század harmincas éveiből való ama cukrászboltok egyikét, amelyek valamilyen városrendezési képtelenség folytán maradtak még fenn a modern nagyvárosok üzérkedő és romboló forgatagában, zöldes tükreikkel, amelyeket megsárgult légyháló borít, bíborpiros bársonypamlagaikkal, amelyek annyi nemzedék pletykáit hordozták, olyan cukrásznéval, akinek fiatalkorában még Radetzky tábornagy fehér ulánusai és jeles vasasnémetjei csipkedjék meg csípejét, - ama cukrászboltok egyikét, amelyekben összevissza repedezett csészéikben szolgálják fel az illatos kávét az elsőfokú törvényszékek nyugdíjas jegyzőinek és a csúzos kis tőkepénzeseknek, akik húsz év óta egyre csak ezt ismétlik a pincér, a pincér mintaképe előtt: - "Emlékszem, amikor még ugyanez a kávé - halál Ausztriára! - négy huszasba került!..." Vissza