XXXII. Nyári Tárlat Szeged

Előszó

Immáron harminckettedik alkalommal kerül megrendezésre a Nyári Tárlat a Tisza-parti metropoliszban. Két évvel ezelőtt még a Horváth Mihály utcai Képtár kiállítóterében nézhette végig a nagyérdemű az akkor közel százhetven műalkotást fölvonultató XXXI. Szegedi Nyári Tárlatot. Idén a nyári tárlat új helyen debütál az Olasz Kulturális Központ helyiségeiben. Igaz a Kulturális Központ nem először ad helyet országos képzőművészeti seregszemlének, hiszen tavaly a IX. Táblaképfestészeti Biennálé anyaga is falai között mutatkozhatott be.
Ha a számokat nézzük a Szegedi Nyári Tárlat még mindig hű hagyományaihoz. Rangjához méltó, népszerűségnek örvend a művészek között, mivel idén is közel hatszázötven műalkotás - festmények, grafikák, szobrok - érkezett be a város felhívására. Az már más lapra tartozik, hogy a zsűrinek valóban nem volt könnyű dolga a beérkezett alkotásokból a végül is kiállításra kerülő mintegy százhatvanat kiválasztania. A tisztesen megoldott munkák száma ugyan elég nagy, de az igazán kiváló művek száma igen csekély a beadott nagyszámú anyaghoz képest. A másik föltűnő jelenség, hogy a Szegedi Nyári Tárlatokat korábban jellemző hagyománytisztelet még napjainkra is jellemző, de ez évben a fiatalok és a középgeneráció részéről is bekerültek modernebb, frissebb szellemiséget képviselő alkotások, bár a legprogresszívebb, esetleg provokatívabb irányzatok képviselői továbbra is távol tartják magukat városunk nyári seregszemléjétől.
Örvendetes viszont idén is az a műfaji sokszínűség, amely úgy tűnik szintén évtizedek óta jellemző sajátossága a szegedi kiállításnak. A fő szólamot a festészet viszi, de a grafika és a szobrászat is helyet kér magának a nap alatt. Mind három műfajban találkozhatunk rangos alkotásokkal. Évek óta a kiállításon szereplő alkotók mellett, egyre több eddig a szegedi közönség előtt ismeretlen művész alkotásával találkozhatunk, ami szintén a seregszemle sokszínűségét lenne hivatott élénkíteni. Az már más kérdés, hogy jórészt az elmúlt évtizedekben megszokott, helyenként néha már-már elkoptatott sémák jelennek meg a fiatal nemzedék alkotásai között is. Pedig Kállai Ernő, a XX. század első felének neves kritikusa is figyelmeztet már arra, hogy az utánzók és a követők a művészetben zajló szellemiséget sekélyes divattá alacsonyítják. Ez a több mint fél évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolat napjainkban is megszívlelendő tanács kellene, hogy legyen. Vissza