XVII. Szegedi Nyári Tárlat

Előszó

Az 1976-os Szegedi Nyári Tárlat a mai magyar képzőművészet friss keresztmetszetével szolgál, többnyire új alkotásokat láthatunk, s egy-egy művészpálya újabb szakaszáról is tájékozódhatunk.
Ilyen jellegű, országos profilú kiállítás persze nem adhat alkalmat olyan előszó kommentárra, amely tendenciákat regisztrál, vagy a mai magyar képzőművészet egészét érintő következtetésekre vállalkozna. Legfeljebb annyi jegyezhető meg, s a tárlat várható sikere szempontjából ez nem kevés, hogy ma már aligha beszélhetünk a képzőművészetben konvencionális értelemben vett "vidékről". Nemcsak azért, mert itt, ezen a kiállításon is keverednek az ország különböző pontjain élő művészek munkái, s a legjelesebb művészek egész sora érezte megtiszteltetésnek a kiállításra való meghívást, hanem azért is, mert a tendenciák sem köthetők annyira fővároshoz vagy országrészekhez, mint akár évtizednyi idővel ezelőtt. Ebből kétségkívül negatívum is adódik, amennyiben a Szegedi Nyári Tárlaton is szót kapnak az újabban bármely országos profilú kiállításon feltűnő divathullámok, epigonszinten terjedő stílusáramlatok. De nem itt és most lehet számonkérni képzőművészetünk mai fejlődésének fontosabb vagy mellékesebb problémáit. Hiszen a Nyári Tárlat valóban nyári bemutató, vidámhangú, harmóniára törő, szemet gyönyörködtető kiállítás, amelynek leghangsúlyosabb, gondosan válogatott festészeti anyaga, ha nem is hozzászólás a mai magyar művészet legégetőbb kérdéseihez, de tájékoztatás a formai sokféleségről, a színkultúráról, a legfrissebb szakmai érdeklődésről. S ez a frissesség nem műhelymunkákat jelent, nemcsak belső szakmai problémák nyilvánossá tételét, hanem a ma legnépszerűbb stílustendenciákat képviselő, jórészt érett alkotásokat. Vissza