XVI. századi magyar orvosi könyv

Előszó

BEVEZETÉS.
A XV-XVI. században a humanizmus által felébresztett kritikai szellem a tudományos gondolkodás területén messzeható forradalom csíráit hintette szét.
A kriticizmus az antik irodalom összehasonlító szöveg-vizsgálatán nevelődött. Ez az ártatlannak látszó filologizálás azonban átcsapott az emberi kritika számára - az egyház felfogása szerint - tilos vallási térre is, amikor a bibliát tette vizsgálata tárgyává s ez által a reformációnak s hovatovább éppen a hitújítás legszélsőségesebb eszméinek vált egyik felidézőjévé. De a kritika szelleme nemcsak a vallást s általában a ma szellemtudományoknak nevezett studiumokat mozdította ki tekintélyi érvekkel körülbástyázott középkori helyzetéből, hanem útját egyengette a modern természettudományi gondolkozásnak is.
A renaissance és a humanizmus az embert állította érdeklődésének középpontjába. Fokozott figyelemmel fordult tehát minden olyan studium felé, mely az emberrel, vagy az emberi élet színterével, a természettel foglalkozott.
A humanista tudós azonban még főképpen filológus, akkor is, ha különös vonzalmai szerint a természettudományok avatott ismerője. Itt, az újkori tudományosság hajnali derengésében, még elmosódnak a határvonalak szellem- és természettudományok között. A humanista tudós: polihisztor, aki filozófus, történész, fizikus, orvos s megannyi más egy személyben. Sok fajta tudományát régi írásokból, könyvekből meríti. Szobatudós, akit még megköt az írott szónak szinte mágikus tisztelete s pulpitusán fóliánsok fölé hajolva természettudományi kérdésekre is spekulatív módszerekkel keres feleletet. Az ébredező tudományos kételkedés, csak lassanként vezeti el annak felismeréséig, hogy természettudományi igazságként csak az fogadható el, amit a tapasztalati ismeretek szentesítenek s különösen az olyan gyakorlati tudomány, minő az orvosi, ismereteit szinte csakis empirikus módszerrel gyarapíthatja. Vissza