XIV. Lajos udvara

Előszó

A XIV. Lajos udvarában nyüzsgő, a napkirály fényében sütkérező udvaroncok között volt egy herceg is, aki feje búbjáig alámerült az intrikákba, részt vett minden udvari kabalában és maga is kezdeményezett néhányat, a napot aszerint tartotta boldognak vagy boldogtalannak, hogy a király a ,lever"-n, ünnepélyes reggeli öltözködésén kitüntette-e egy pillantással vagy éppen pár kegyes szóval, feleségével, aki lelkileg meglepően hasonlított hozzá, minden este alaposan és behatóan megbeszélte az aznapi pletykákat és előkészítette a másnapi fondorlatokat - egyszóval ő is éppen úgy élt, mint a többi herceg, marquis és vicomte, akik kizárólag a királyi nap sugarától várták lelki és anyagi üdvösségüket. Ez a herceg, bizonyos Saint-Simon, Rouvroy marquis-ja, talán még átlagabb volt az udvari emberek átlagánál. Heteket tudott eltölteni annak a kinyomozásával, hogy X úr címere néhány évtizeddel újabb keletű, mint ahogy ő állítja, boldogan felujjongott örömében, ha rájött, hogy Y hercegnének ki jelenleg a kedvese - különösen akkor érzett a kegyes sorssal szemben hálás örömet, ha úgy vélte, hogy ezt a nagy és csodálatos titkot rajta kívül kevesen tudják. Később, jóval később azonban erről az átlagnál is átlagabb udvari pillangóról kiderült, hogy nemcsak nagyon sokat tudott, hanem mindazt, amit tudott, fel is jegyezte, még pedig éles és jellemző tollvonásokkal; kiderült erről a tucat udvaroncról, hogy a francia stílus egyik legnagyobb művésze, a francia irodalom egyik legmélyebb hatású forradalmára volt. Saint-Simon külső életéről kevesebbet érdemes feljegyezni, mint akárhány olyan udvari emberéről, akinek az emlékét kizárólag az a körülmény mentette át és tartotta fenn az utókor számára, hogy a titkos emlékiratok édes és bódító méregbe mártott tollára tűzte őket. Hihetetlen büszke volt ősi, főnemesi származására, holott az arisztokráciába csak apja emelkedett fel, XIII. Lajos kegyence, aki dölyfében is nagyzoló rátartiságában méltó örökhagyója volt fiának. Vissza