Így etesd a diktátorod

Tartalom

Mit evett Pol Pot, miközben kétmillió kambodzsai éhen halt? Idi Amin valóban fogyasztott emberhúst? És miért volt Fidel Castro egy bizonyos tehén megszállotja?

Witold Szablowski négy kontinensen keresztül, az ókori Babilon iraki romjaitól Kenya szavannáin, Albánián és Kubán át a kambodzsai őserdőig utazva felkutatta öt olyan diktátor személyes szakácsát, akik országuk polgárait könyörtelenül elnyomták, éheztették és lemészárolták: az iraki Szaddám Huszeinét, az ugandai Idi Aminét, az albán Enver Hoxháét, a kubai Fidel Castróét és a kambodzsai Pol Potét. Meghallgatta történeteiket, miközben édes-savanyú levest vagy kecskehúsos piláfot főztek, rumot ittak és römiztek.

Az Így etesd a diktátorod a többszörösen díjazott lengyel tényfeltáró újságíró ízekben gazdag, olvasmányos és halálosan komoly könyve, amely késhegyre menően mutatja be, milyen az élet a zsarnokság alatt.

Witold Szablowski (1980) lengyel író, újságíró (Gazeta Wyborcza, TV24, TVP). Írói és újságírói munkájáért számos elismerést kapott, a Beata Pawlak Díj, a Brit Pen Club Díj mellett az Amnesty International kitüntetésében is részesült. Az Így etesd a diktátorod megfilmesítési jogát 2021-ben Channing Tatum vette meg, aki sorozatot készít belőle.

Részlet a kötetből

Előétel

„Kezükben a kés-villa? Térdükön a szalvéta?

Ha így van, egy perc türelmet kérek. Még lesz egy kis bevezető.

Mielőtt rátérnénk az étlapra, elmondom, hogy hajszál híján magam is szakács lettem. Húsz-egynéhány éves voltam, nem sokkal korábban fejeztem be az egyetemet. Elmentem meglátogatni a koppenhágai ismerőseimet, és úgy esett, hogy pár nap múlva munkát találtam a városközpont egyik mexikói éttermében. Mosogattam, persze feketén, de négynapi munkával megkerestem annyit, amennyit a pedagógus anyám egy hónap alatt. Ez segített, hogy túléljem az égett zsírszagot, amelyet mosással és mosdással sem lehetett eltávolítani a ruhánkból és a bőrünkből, meg az ízléstelen berendezést: az éttermünkben lépten-nyomon belebotlottunk egy-egy kaktuszba, a falakon műpisztolytáskák lógtak, a fogasokon pedig sombrerók, amiket minden este megpróbált ellopni valamelyik betequilázott társaság tagja. A helyiségekbe lengőajtók vezettek, mint a westernfilmek söntéseibe. Zárható ajtó csak a konyhában volt.

Nagyon helyes. Jobb, hogy a vendégek nem tudták, mi folyt ott.

A konyhában, a fazekaknál iraki kurd szakácsok álltak, cigarettával a kezükben. A tulaj hozta ide őket, egy arab, aki vadonatúj, csilivili BMW-n száguldozott a városban. Ezt a helyet egy öregedő kanadaitól vette meg, aki beleunt abba, hogy mexikói éttermet tartson fenn Koppenhágában. Nem tudom, mennyit fizetett érte, de az üzlet nagyon ment, az biztos.

Hat szakácsa volt. Reggeltől estig mindegyiknek égett a keze alatt a munka. Egyikük sem volt soha Mexikóban, és az a gyanúm, hogy bajban lettek volna, ha a kezükbe kapnak egy térképet, hogy mutassák meg, hol van. Azt sem hiszem, hogy korábban bármelyikük szakács lett volna. De azért megtanultak burritót és fajitát készíteni, mexikói csirkét sütni, és úgy locsolni meg a tacót a szósszal, hogy a szószból ne fogyjon sok, de kinézetre bőséges legyen. Úgyhogy csinálták. Sütöttek. Locsoltak. Az embereknek ízlett, és ez a legfontosabb. „Irakban nincs munka” – tették hozzá, mintha nekem kellene magyarázkodniuk.

Megtanítottak munka előtt füvezni. „Különben nem bírod a melót” – mondták füstöt eregetve. Megtanítottak kurdul tízig számolni. Néhány káromkodásra is megtanítottak, az anyázós legdurvábbra is.

Én meg egész nap kezeltem a három mosogatógépet, kézzel súroltam a hatalmas fazekakat, amikbe beleégett a csirke, és ha volt egy kis szabad időm, a szeméttároló patkányát próbáltam megszelídíteni az ételmaradékokat csalinak használva. Valami filmből vettem ezt a hülye ötletet. Szerencsére a patkány okosabb volt nálam, és esze ágában sem volt a közelembe kerülni.

Kurd munkatársaim nagyon jók voltak hozzám: helyettem tervezték a karrieremet. „Megtanítunk főzni” – ígérték. „Nem fogsz egész életedben mosogatni.”

Én is ebben bíztam. Úgyhogy megtanultam burritót készíteni, csirkét sütni és szószt locsolni a tacóra, pontosan úgy, ahogy ők.

Aztán egy nap megcsörrent a telefonom. Valaki elmondta egy másik étterem séfjének, hogy egy fiú feketén is hajlandó dolgozni. Ez a séf meg akart vásárolni. Ezúttal nem négy, hanem három nap alatt kereshettem annyit, amennyit a pedagógus anyám egy hónap alatt. Ráadásul mosogatóból szakácssegéddé léphettem elő. Gondolkodás nélkül megváltam a kurdoktól, két nappal később pedig fekete kötényt vettem, és odaálltam a gáztűzhelyhez a kicsi, de közkedvelt étteremben, amely a város egyik főutcája, a Nørrebrogade közelében helyezkedett el. Ezúttal ketten uralkodtunk a konyhában: az August nevű tulajdonos és én, Witold, a segédje.

August félig kubai volt, félig lengyel, de Chicagóban nőtt fel, és se spanyolul, se lengyelül nem tudott egy szót sem. Élete jó részét hajószakácsként töltötte a kereskedelmi hajózásban. Az étteremből a nyugdíját akarta biztosítani.

Amíg nem érkeztek meg a vendégek, Augusttal egész normálisan lehetett beszélni, ebédidőben viszont, amikor a nyolc asztalunkból mondjuk hat foglalt volt, belebújt egy démon. A fazekak fortyogni kezdtek, repkedtek a tányérok, August pedig üvöltött. Vulgárisan sértegetett szinte mindenkit a személyzetből – a legtöbbet persze a felesége kapta, aki egyben a bárvezető és August üzlettársa is volt.

– August – mondtam neki a soron következő dühkitörése után –, ha egyszer is így fogsz szólni hozzám, földre dobom a kötényemet, és elmegyek.

Elmosolyodott.

– Witold, én egész életemben a konyhában dolgoztam. Tudom, kivel kiabálhatok, és kivel nem.
– Látta az arcomon, hogy csodálkozom, úgyhogy hozzátette: – Egész nap ketten húzzuk az igát négy négyzetméteren. Te vagy az utolsó, akivel össze szeretnék különbözni.

Szóval kontrollálta a haragját! Átvillant a fejemen, hogy szakács helyett ugyanolyan sikeres diplomata is válhatott volna belőle. Először láttam, milyen ravaszul és okosan képesek eljárni a szakácsok.

Amikor a vendégtérbe visszatért a nyugalom, August is lecsillapodott. Ilyenkor a tengerről mesélt, mert ott töltötte a fél életét, és hiányzott neki. A meséiben delfinek voltak és bálnák, viharok és magányos vitorlázók, akik mellett hatalmas hajójával haladt el. Trópusi szigetek voltak bennük, meg a hideg Grönland. Vagyis az egész világ. Amikor nem voltak vendégek, August fantasztikusan kedves, intelligens, jó humorú fazonná vedlett át. Aztán újra jöttek a vendégek. És megint rájött az ötperc.

Hónapokig figyeltem a hangulatváltozásait. Minden nap együtt főztünk, az új étlap fogásainak megtervezésében is segítettem neki. Varázslatos volt, úgy éreztem, mintha a Mona Lisát festenénk kettesben. August erre a napra egy üveg töményet hűtött be. Késő éjszakáig ültünk a konyhában, én vágtam neki a húst és a zöldséget, ő meg egyre rafináltabb kompozíciókat készített belőlük.

A hasonlóság viszont ezzel véget is ért. Leonardónak nem kellett minden nap újból és újból megfestenie a Monáját, mi viszont minden nap tucatszámra ismételtük az August étlapján szereplő fogásokat.

August megtanított a helyes késtartásra, hogy ne vágjam el az ujjamat. Meg arra, hogyan vegyem ki a zsömléket a sütőből anélkül, hogy megégetném magam. Megtanított steaket sütni, salátákat és csodafinom póréhagyma-krémlevest készíteni. Sőt, még arra is megtanított, milyen testtartásban bírom ki az egész napos állást a konyhában.

De arra is megtanított, hogy ha a vasárnapi büféreggeli után, amiről híresek voltunk, marad a tányéron valami drágább gyümölcs, például málna, licsi vagy szürkésfehér lepellevelekbe bugyolált, aranyló földicseresznye, akkor megmossuk, és rátesszük a következő vendég tányérjára.

– Túl drága ahhoz, hogy kidobjuk – magyarázta, amikor meglátta az arcomra kiülő döbbenetet.

Egy nap aztán öt perc alatt megtelt mind a nyolc asztalunk, és az ajtóban is állt a sor. August robbant.

– Baszki, te rohadt lajhár! – kiáltott rám. Úgy látszik, csak egy bizonyos fokig tudta kontrollálni a mérgét. – Mit bámulsz? Vedd már ki a zsömléket! – folytatta az üvöltést.

De a kötényem már ott hevert a földön.

August néhány nappal később felhívott, és még valami bocsánatkérés-féleség is kicsúszott a száján. Nem mintha különösebben rokonszenvezett volna velem, egyszerűen csak szuperolcsó munkaerő voltam, és megérte volna neki, hogy visszamenjek.

Nekem viszont nem volt kedvem megint belekerülni az érzelmi hullámzásába. Riksás lettem, turistákat szállítottam Koppenhágában. Fél év múlva visszatértem Lengyelországba, és újságíró lettem.

Az viszont egy életre belém vésődött, hogy lenyűgözőek tudnak lenni a szakácsok, akik költők, fizikusok, orvosok, pszichológusok és matematikusok egy személyben. A legtöbbjüknek nagyon izgalmas az élettörténete, bár ez a munka kiégeti az embert. Nem mindenki alkalmas rá, és én vagyok erre a legjobb példa.

Évekig írtam egy újságba társadalmi-politikai témákról. Nem tudtam, hogyan váljon ismét az életem részévé a konyha, bár végig vonzott valami a szakácsokhoz. Azután egy nap megnéztem Kerekes Péter szlovákiai magyar rendező filmjét, a Gulyáságyút. A katonaszakácsokról szólt, és szerepelt benne Branko Trbovia, aki Jugoszlávia osztatlan uralkodója, Josip Broz Tito marsall személyi szakácsa volt.

ő volt az első diktátorszakács, akit életemben láttam. Ekkor mozdult meg bennem valami.

Elgondolkodtatott, hogy mit mondhatnak a történelemről azok, akik ott főztek, ahol éppen fordult a történelem kereke. Mi fortyogott a fazékban, amikor a világ sorsa forgott kockán? Mit láttak a szemük sarkából a szakácsok, akik akkor figyelték, hogy oda ne égjen a rizs, ki ne fusson a tej, meg ne égjen a rántott hús, ki ne folyjon a krumpli főzővize?

Hamar felmerültek a következő kérdések is. Mit evett Szaddám Huszein, amikor már kiadta több tízezer kurd elgázosítására a parancsot? Nem fájt utána a hasa? Hát Pol Pot mit evett abban az időben, amikor csaknem kétmillió khmer halt éhen? És Fidel Castro, amikor hajszál híján atomháborúba vitte a világot? Melyikük szerette a csípőset, melyikük a sótlan ételeket? Melyikük evett sokat, és melyikük turkált csak az ételben? Melyikük ette angolosan a bélszínt, melyikük jól átsütve?

Aztán jöttek az utolsó kérdések: befolyásolta-e az evés a politikájukat? Lehetséges, hogy valamelyik szakács az evés varázslata okán szintén szerepet játszott országa történelmében?

Nem volt választásom. Annyi kérdésem gyűlt össze, hogy meg kellett találnom az igazi diktátorszakácsokat.

Útra keltem.

Négy évig dolgoztam ezen a könyvön. Közben négy földrészt jártam be: a kenyai szavanna Isten háta mögötti falucskájától az ókori Babilon iraki romjain át a kambodzsai őserdőig, ahol az utolsó Vörös Khmerek rejtőznek. A világ legkülönlegesebb szakácsaival zárkóztam be egy konyhába. Főztem velük, rumoztam és römiztem. Együtt piacoztunk, együtt alkudtuk ki a paradicsom és a hús árát. Kenyeret és halat sütöttünk, ananászdarabokkal ízesített édes-savanyú levest és kecskepiláfot főztünk.

Nehéz volt szóra bírnom őket. Volt, aki még mindig nem dolgozta fel azt a traumát, hogy olyan embernek főzött, aki bármikor megölhette. Mások hűen szolgálták a rezsimeket, és máig nem hajlandók kiszolgáltatni a titkaikat, még a konyhatitkokat sem. Megint másoknak egyszerűen nincs kedvük felidézni sokszor nem könnyű emlékeiket.

Külön könyvet írhatnék arról, hogyan bírtam őket vallomásra. A leghosszabb ilyen munkám több mint három évig tartott. De siker koronázta. A konyhaajtón keresztül nyertem bepillantást a 20. század történelmébe. Megtudtam, hogyan élhetünk túl nehéz időket. Hogyan etethetünk egy őrültet. Hogyan anyáskodhatunk felette. Sőt, még azt is, hogy egy megfelelő pillanatban kieresztett szellentés megmentheti egy tucatnyi ember életét.

Végül, de nem utolsósorban a szakácsokkal folytatott beszélgetések során megértettem, hogyan születnek a diktátorok. Ez fontos tudás abban a korban, amikor a Freedom House amerikai szervezet jelentése szerint harminckilenc országot diktátorok kormányoznak. Ráadásul a számuk nőttön nő. Kedveznek a csillagok a diktátoroknak, úgyhogy érdemes minél többet tudnunk róluk.

Hát akkor még egyszer...

Kezükben a kés-villa? Térdükön a szalvéta?

Rendben. Már hozom is a harapnivalót.”

Témakörök