Winnetou I-III.

Előszó

Ha az indiánra gondolok, mindig a török jut eszembe; ennek, bármily különösnek látszik is, megvan a maga jogosultsága. Bármily kevés hasonlósági pont van is a kettő között, abban az egyben mégis hasonlítanak egymáshoz, hogy velük, az egyikkel minden esetre kevésbbé, mint a másikkal, már végeztek. A törökről alig beszélnek másképp, mint a «beteg ember»-ről, míg annak, aki a viszonyokat ismeri, az indiánt «haldokló ember»-nek kell jeleznie.
Igen, a vörös nemzet a halállal vivódik! A Tűzföldtől fel egész az északamerikai tavakig fekszik az óriási beteg kinyujtózva, lesújtva olyan kérlelhetetlen sorstól, mely semmi irgalmat nem ismer. Teljes erejéből küzdött ellene, de hasztalanul; erői mindinkább, eltűntek; még csak néhányat kell lélegzenie, s a rángatózások, melyek néha-néha meztelen testét mozgatják, csak azok a vonaglások, melyek a halál közelségét hirdetik.
Ő-e ennek a korai végének az oka? Megérdemelte-e?
Ha igaz az, hogy minden, ami él, az életre van jogosítva, és ez épp úgy vonatkozik az összességre, mint az egyes egyedre, a vörösnek épp oly joga van a létezésre, mint a fehérnek, és igénynyel birhat arra, hogy társadalmi és állami tekintetben saját egyénisége szerint fejlődjék. Erre természetesen azt állítják, hogy az indián nem bir a kellő államalkotó tulajdonságokkal. Igaz-e ez? Azt mondom: nem! de nem akarok állításokat felállítani, mivel nem szándékom erre vonatkozó tudós értekezést írni. Vissza