Wim Wenders

Előszó

A nyolcvanas években Wim Wenders a német és az egyetemes filmművészet egyik legjelentősebb rendezője. Eddigi életműve, művészi életútja az Új Német Film rendezőinek tipikus emberi és művészi jegyeit mutatja fel. Orvosi és bölcsészeti előtanulmányait követően Wenders 1970-ben fejezte be a Müncheni Filmfőiskolát, majd egyből nagyfilm rendezéséhez jutott. Azóta is folyamatosan készíti műveit... A szikkadt, legújabbkori történelmét legszívesebben elfelejteni kívánó német kultúra az ötvenes, hatvanas években nem éppen széleslátókörű szellemi munícióval bocsájtotta útjára a fiatal német rendezőket. A gazdasági csoda hátterében önmagukat, múltjukat nem ismerő, bizonytalankodó generációk álltak. A legtöbb művésznek, még a legnagyobbaknak is sokszor teljes ifjúkor világképét, önmagát megtagadva kellett eljutnia a valódi szellemi értékekhez. Ma már látjuk, megérte az önpusztító mélybenézés. A derékbatört fassbinderi életmű ellentmondásaiban is szakrális áldozatbemutatás, Herzogh a még meg sem született, vagy már kihúnyni készülő emberért kiált, Kluge mozgóképi töprengései hegeli törvények, Wenders bolyongó hősei pedig egyszer biztosan megtalálják otthonukat. Wenders maga is gyökértelen, otthontalan vándor. Utolsó filmjének, A világ végéig-nek főszereplői hét országon keresztül futnak, repülnek, menekülnek, míg végül elérik otthonuknak hitt búvóhelyüket. Megtalálhatja-e szereplőivel együtt a vándorló alkotó is menedékét? A válasz inkább szkeptikus, mintsem optimista. A századvégi gondolkodó, kivált ha nemzetekfeletti, egyetemes nyelven beszél, nem maradhat nyugton sehol. Űzi a megismerés, a többet látás, a többet adás vágya. Wenders minden filmjében útrakel, miképp a valóságban. Vajon a "kis" vagy a "nagy" Wenders-filmek hősei érik el hamarabb hőn áhított céljukat? Ezt bárki eldöntheti a remélhetőleg hazánkban is egyre nagyobb számban látható Wenders-művek alapján. Nem akármilyen kalauza a néző-vándoroknak a német rendező. Ifjúkori példaképéhez, Fritz Langhoz hasonlóan ő is csak a lényeget mutatja meg nekünk. A lényeg, mely ugyanaz Liszsabonban, Texasban, Tokióban, és Berlinben: a dolgok, a tárgyak, s az azokat kínáló elektronikus tömegkommunikáció átveszik a főszerepet életünkben, elsilányítják az emberi beszéd, a dialógus varászát. Ne hagyjuk, nem hagyhatjuk ezt! - mondja Wenders, miközben tudja, szinte visszafordíthatatlan folyamatot próbál megállítani. Ő hisz az emberi kommunikáció erejében. Szinte a személyes párbeszédért folytatott harcban az európai kultúra két segédeszköze, a könyv és az értékes mozgókép lehet társa a századvég emberének. Reméljük, aki kezébe veszi szerény kiadványunkat és belelapoz, ha nem is csapást, de jól irányzott ütést mér a McLuhan-galaxis ezerfejű szörnyetegére. Vissza