Srapnel

Fülszöveg

„Amikor a gyerekeink kicsik voltak, mindig azt akarták, hogy meséljek. Szerettem mesélni nekik, de voltak bizonyos történetek, amelyeket sose mondtam el. A mesélésre még fiatal srácként, nyolc-kilenc éves koromban szoktam rá, rémtörténeteket találtam ki a húgomnak.
A mesék nagy része, amelyeket a négy gyerekünknek meséltem, egy Franky Furbo nevű rókáról szóltak. Többnyire »ébresztő« történeteknek szántam őket reggel, amikor még frissek voltak ők is, meg én is, nem pedig esti meséknek Néha azonban a gyerekeink másmilyen történeteket akartak hallani, amelyeknek nem Franky Furbo a főhőse. Az én gyerekkori élményeimre voltak kíváncsiak, vagy olyan meséket követeltek, amik úgy végződnek, hogy »és boldogan éltek, amíg meg nem haltak«. A legidősebb lányunk »boldogan éltek« meséknek hívta ezeket. Nagy ritkán pedig »háborús történeteket« akartak, hogy meséljek arról, mi történt velem a második világháborúban. Azokat a történeteket nem volt kedvem elmondani nekik, ezért megpróbáltam eltéríteni őket a szándékuktól. A gyerekek azonban elképesztően makacsok tudnak lenni, ezért amikor végül tényleg meséltem nekik a háborúról, akkor viszonylag vicces epizódokat idéztem fel arról, hogyan egészítettem ki az ellátmányomat, vagy hogyan bújtam ki különböző rendszabályok alól - csupa jelentéktelen esemény.
A háború számomra borzalmas trauma volt. Rettegtem, nyomorultul éreztem magam, és minden bizalmamat elveszítettem az emberekben, legfőképpen önmagamban. Rettenetesen rossz élmény volt. Ezt a könyvet sem volt kellemes megírnom. Mélyre ásva előkerültek ifjúkorom vértől és bűntudattól bűzlő, eltemetett bűnei. Sok olyasmi történt velem vagy miattam, amire nem vagyok büszke, amire nincs mentségem: érzéketlenség, gyávaság, kapzsiság, csalás. Ezeket a történeteket soha nem meséltem el a gyerekeimnek Az egóm nem volt elég erős ahhoz, hogy ezt elbírja, és talán még most, túl a hetvenötön sem vagyok elég erős hozzá. Majd kiderül." Vissza