Az én Antóniám

Fülszöveg

Ismeretlenül is ismerős világról szól ez a könnyesen mosolygós, szomorkásan derűs könyv, Willa Cather, a század eleji híres, immár klasszikussá vált amerikai írónő könyve.
Ismerős ez a világ, mert ismerős emberek népesítik be, osztrák, cseh, német, orosz parasztok, skandináv telepesek, akiket a századvég közös nyomorúsága kergetett át az ígéret földjére, az Egyesült Államokba, de ismeretlen is, mert az európai telepesek a határtalan, néptelen, széljárta, vörösfüves préri, az Európában ismeretlen préri ősgyepét törik fel kukorica, búza alá, ott ássák meg veremházaikat, raknak gyeptéglakunyhókat, ahol néhány éve még indiánok űzték a bölénycsordákat.
A könyv azoknak a honfoglaló, névtelen bevándorló parasztoknak emel örök emlékművet, akik ezzel a határa nincs ismeretlenséggel birokra kelve verítékükkel termékenyítették meg a makacsul ellenszegülő préri földjét: az első bevándorló nemzedék lányainak, akik férfi módra dolgoztak a mezőn, őrizték a jószágot, nevelték kistestvéreiket, s hogy a család terhén könnyítsenek, elszegődtek cselédnek a városba, de a tanyán is, a városban is híven őrizték a szívük mélyén az óhaza képét.
A könyv főszereplője, Antónia, az "élet bővizű forrása", az örök parasztasszony, a szemünk láttára érik kislányból édesanyává, s vele együtt érik a táj is: a zord és mostoha préri a könyv végére dús és kezes kultúrtájjá szelídül. Vissza