Wicklov, a kém/Michelangelo/Volt egyszer egy király

Előszó

W1CKL0W, A KÉM.
Íme a történet, melyet az őrnagy elmesélt nekem.
Amennyire csak tudom, szószerint közlöm :
11862/63. telén Fort Trumbull parancsnoka voltam New-London mellett Connecticutban. Az életünk itt talán nem volt olyan eleven, mint az "ellenség előtt" - mindenesetre azonban a maga módján elég eleven volt - nem kellett attól tartanunk, hogy az agyállományunk összezsugorodik, mert mindig volt valami, amivel a gondolataink foglalkozhattak. Így például akkortájt - hogy csak egyet is említsek - északon tele volt a levegő titokzatos hírekkel: a lázadók kémei állítólag ott bujkáltak mindenfelé, hogy az erődítéseinket felrobbantsák, hogy a szállásainkat felgyújtsák, hogy ragállyal fertőzött ruhadarabokat csempészszenek a városainkba és egyéb hasonlókkal. Hisz bizonyosan emlékszik ezekre. Mindez alkalmas volt arra, hogy megtartsa az éberségünk s a garnizonélet hagyományos unalma ne kaphasson lábra. Azonfelül rekrutákat kellett kiképeznünk, ami annyit jelent, hogy pillanatnyi időnk se volt a lustálkodásra, álmodozásra és arra, hogy sokat bámészkodjunk. Minden éberségünk és vigyázásunk ellenére azonban az újoncok fele, akiket egy nap beállítottunk és munkába vettünk, még ugyanazon az éjszakán kereket oldott.
MICHELANGELO - elbeszélés a reneszánsz korából
1506. év áprilisában hatalmas karrarai márványtömbökkel telt meg az akkor még átépítetlen Szent Péter-székesegyház előtt levő tér fele. A márványtömbök úgy csillogtak a napon, mint a frissen lehullott hó, amelyre kékes árny borul. Mindennap érkeztek - Ostiáig tengeren, onnan a Tiberisen fölfelé - újabb és újabb márványszállító csónakok Róma kikötőjébe. A nagy tömböket a Santa Catarina-templomig vitték s a templom és a vatikáni palotákból az Angyalvárba vivő szűk sikátor között halmozták föl. Kora reggeltől késő estig nyikorogtak a nehéz ökör- és bivalyfogatú szekerek s hallatszott a hajcsárok kiabálása és a kőfaragók kalapácsolása.
A rómaiak, akik régtől fogva hírhedtek voltak bámészkodó természetükről, csapatostul tódultak a Borgóba, hogy gyönyörködjenek a nagyszerű előkészületekben. A városban sokféle hír terjedt el, de alapos csak ez az egy volt: II. Gyula, az új pápa, óriási síremléket rendelt meg Michelangelo Buonarroti firenzei szobrász- és építőmesternél, olyan síremléket, amilyent az ókor egyik császárjának vagy hadvezérének sem építettek. Egy háromemeletes mauzóleum magaslatán, amelyet kariatidek, az összes művészetek és tudományok allegóriái, márványból faragott kolosszusok és titánok vesznek körül, amelynek közepéből mint egy mesebeli kétszarvú démon, egy nagyszakállú óriás, a törvénytáblákat szétzúzó Mózes emelkedik ki.
VOLT EGYSZER EGY KIRÁLY
„Volt egyszer egy király..
Mikoron még gyermekek valánk, csöppet sem volt szükség tudni, ki is volt ez a mesebeli király. Egyre ment, vajjon Siladitya volt-e a neve, avagy Saliban, s hogy Kaisi avagy Kanauj volt-e a székvárosa. Ami a hétéves fiú szívét - gyönyörűséggel - megdobogtatta: az az egyetlen, legfőbb igazság vala, a valóságok valósága : „Volt egyszer egy király..." A mai kor olvasója azonban pontosabb lény s jobban ügyel a pontosságra. Ha ilyen kezdetű história üti meg a fülét, mindjárt él a gyanúperrel és kritikussá válik. Ráveti a tudomány fényszóróját a legendás ködre s kérdi: „Micsoda király?
S maguk a mesemondók is öregbedtek pontosságban. Már nem érik be a régi, elmosódott: „volt egyszer egy király"-lyal, hanem ehelyett mélységes tudomány ül az ábrázatukra, amidőn elkezdik: „Volt egyszer egy király, akinek Ajatasatru volt a neve." Mindazonáltal még ez sem elégíti ki egykönnyen a modern olvasó kíváncsiságát. Tudós-ókuláréján át a szerző felé hunyorít s azt kérdi viszontag : „Melyik Ajatasatru? Vissza