Nyugat 1936. junius

Előszó

Részlet a kötetből:

Puszták népe

Gyermekkoromban én is voltam pusztán. Voltam azóta is, birtokos barátaim látogatására; de ez nem sokat számít. Az uri vendég alig jut tul a park kerítésén, ha csak nem kocsikázva, s alig vált szót valakivel az urakon kívül. A gyerek más; ő mindenfelé elcsavarog, s kíváncsisága és fesztelensége összeakasztja mindenkivel.
De micsoda barátkozások voltak ezek, a szépen felöltöztetett, begombolkozott urifiucska barátkozásai a «puszták népével»? Egészen igy álltam szóba a majommal is, az állatkerti rács előtt - minden lenézés nélkül, teljes szeretettel, sőt bámulattal a majom iránt. S a puszták népe, noha engedelmesen mulattatta az úrfit, ha kellett, tréfával és játékkal is, idegenebb maradt számomra, mint az akvárium néma halai, melyeket üvegen át nézünk.
Én Illyés Gyulának félig-meddig földije vagyok. Gyermeki kalandozásaim nagyjában azon a vidéken folytak le, amely Illyés uj könyvének, a Puszták Népének, is színhelye. Mégis ugy olvasom ezt a páratlanul gazdag és hiteles élményekkel zsúfolt könyvet, mintha valami izgalmas útleírást olvasnék, egy ismeretlen földrészről és lakóiról. Mintha felfedező utat tennék, amely annál inkább tele számomra szenzációkkal és izgalmakkal, mert ez az ismeretlen földrész véletlenül a saját szülőföldem.
Milyen valószínűtlen volt hogy akadjon valaki aki képet rajzol ennek a titkos mélységnek belső életéről! Illyés talán az egyetlen ember aki erre vállalkozhatott. A pusztát csak az ismerheti belülről aki maga is a puszta gyermeke. De ez az ismeret csak akkor válhat tudatossá, ha a puszta gyermeke kilép a pusztából, és fölébe emelkedik. S aki egyszer kilép a pusztából, az ritkán tart többé a pusztával közösséget. Az többnyire már szintén csak kívülről hajlandó nézni a pusztát. Kivéve, ha költő, akiben gyermekkorának párlata, önnön múltjának lelke él.
Ilyen költő Illyés, ez tette képessé és hivatottá, hogy fölfedezze számunkra az ismeretlen emberfajt, a «puszták népét.»
Előttem ami ebben a felfedezésben a legmegrenditőbb és legmeglepőbb, az hogy a puszták népe cseléd. Ezt elméletileg talán tudhattuk is, de épen itt látszik meg, mennyire nem számit ilyen dolgokban az elméleti tudás. A puszta ugy lebeg fantáziánkban, mint az idillikus szabadság földje. S a «puszta fia» szinte szinonim avval hogy a «szabadság fia.» A szó maga idilli és regényes képzeteket idéz. Azt juttatja eszünkbe hogy «betyár.» Esetleg azt hogy «csikós.» Mindent csak azt nem hogy «cseléd.» Petőfi nem gondol a csikósra, mint cselédre. Vissza