Weinmann Éva Naplója 1941. okt. 10-1945. január 19.

Előszó

ELŐSZÓ WEINMANN ÉVA NAPLÓJÁHOZ
„Ágyban fekszem, és úgy írok. Náthás vagyok" - kezdődik Weinmann Éva naplójának 1945. február 11-i, utolsó bejegyzése. Egészen profán és mindennapinak tűnő naplóbejegyzés ez, mintha nem is a boldog (?) befejezése lenne az 1941. október 10. és 1945. február 11. közötti időszaknak, melyet Weinmann Éva kislányként naplójában rögzít: a soának Budapesten. Mindig nagy a kísértés a történész számára a személyes visszaemlékezések, naplók esetében, hogy a műfaj jellegéből adódóan rendszerint töredékes, hiányos elbeszélést - a történelmi folyamatok átfogóbb ismeretének birtokában, a távolságtartóbb, objektívebb történészi szemléletmód alapján - kiegészítse, értelmezze, sőt túlértelmezze. Fokozott ez a veszély egy kevés tapasztalattal rendelkező, a soát túlélő gyermek naplójának esetében, hiszen az ilyen feljegyzések az átélt zaklatott időszak következtében többnyire még töredezettebbek, szakadozottabbak. Pedig érdemes és szükséges a történésznek önmérsékletet tanúsítania: e napló, amelyet még az életveszélyes kalandok elbeszélésekor is valamilyen kislányos báj jellemez, a maga személyes, egyéni módján többet képes mondani az átélt eseményekről, mint a domináns hagyományos történeti narratíva.
A napló első és utolsó bejegyzése között nagyot változott az Évát körülvevő világ. Természetes, hogy a naplóírás célja is, stílusa is követte ezt a változást. A kezdeti kislányos-kamaszlányos életet, melyben a fő eseményt az jelentette, hogy Éva mikor melyik fiút pillantja meg, és akkor éppen milyen ruha van rajta, a háború gyökeresen átalakította, így a naplóban ez a múlt már idealizálva jelenik meg: a legszörnyűbb pillanatokban visszaidézi Éva a korábbi, békés időszakot, hogy tartsa magában a lelket. Vissza