Weimari árnyjáték/A beszélő festmény

Fülszöveg

A Weimari árnyjátékban két boldogtalan ember tesz vallomást: August Goethe, aki az aggastyán költőfejedelem árnyékában nem élheti saját életét, nem bizonyíthatja a világnak tehetségét, s akinek az apa iránti tisztelet megtiltja a lázadást. Mindössze annyit tehet ez a keserű, feleségétől lenézett, gyermekeinek idegen ember, hogy szerény bolygóként keringjen a "Nap" - Goethe - körében. A másik naplóban Ottilie von Pogwisch, August felesége vall - az az asszony, aki az "unalmas" August mellett, a weimari "copfosok" között gyötrelmesnek érzi sorsát, egy hosszú életen át konokul - és hiába - kergeti a boldogságot. Szántó György könnyed kézzel keveri ki színeit, amelyekből egy nagyon érdekes, tarka világ bontakozik ki, s megelevenedik a XIX. század négy évtizedének művészvilága, a Goethe-ház lakóitól és látogatóitól kezdve Grillparzer bécsi köréig, a Róma kávéházaiban összeverődő angol, svéd vagy izlandi festőkig, szobrászokig.
A beszélő festményben Munkácsy híres Milton-festményét kelti életre Szántó György, akinek ez volt utolsó alkotása. A vak költőt és leányait - az angol történelem és irodalomtörténet nevezetes alakjait - szólaltatja meg az író - és ez alkalmat ad nemcsak arra, hogy Miltont "faggassa" ki, hanem arra is, hogy ő maga elmélyedjen a cromwelli korszak rendkívül érdekes krónikájában, az eseményekben és azok összefüggéseiben, hogy szóljon Rembrandtról, Van Dycke-ról és Munkácsyról, a spanyol marannusokról, Torqurmada inkvizíciójáról, Nostradamus jövendöléseiről, szinte enciklopédikus mennyiségben, s könnyedén gyűjtsön össze rengeteg adatot és tárja föl összefüggéseiket. S arra is felhasználja Szántó György ezt a művét, hogy az elmúlás sejtésével fölidézze ifjúsága vágyait, átélje egykori álmait - lemondásait, megmutassa melegen érző szívét - és lírai módon búcsút vegyen a világtól, az emberektől. Vissza