A funtineli boszorkány

Előszó

Részlet a könyvből:
Ott áll az Istenszéke magosan a Maros fölött. Egyik oldalán a sokágú Galonya, másik oldalán a Bisztra-patak, s mögötte a Kelemen csúcsai. Persze, ma már ott sem olyan a világ, mint akkor volt, midőn az Isten pihenni leült volt a hegyek közé.
Ma már nem jár arra, ha pihenni akar. Elűzték az emberek. Elriasztották a gőzfűrészek, a lárma és a kiabálás, fadöntés zaja, mozdonyok sípja; a sok, hevenyészve összetákolt ház, a szemét, a piszok, a békétlenség és mindaz, ami az emberrel együtt a völgyeken följött. Ma már csak fent a gerinceken s a forrásvidékek táján áll még a rend. Oda húzódtak föl a szarvasok is, és az a néhány megmaradt medve, ősszel a nagy bikák hangja a ködön át lehallatszik a völgyig. A gőzfűrészek robotoló emberei fölfigyelnek reá, maszatos kezüket végighúzzák sápadt homlokukon, s úgy érzik, mintha emlékeznének valamire.
De hatvan évvel ezelőtt még zárt erdő volt mindenütt, le a Marosig. A vécsi báró tudta magáénak mindkét Galonyát, Bisztrát az Istenszékével együtt. Övé volt-e? Évente néhány napig igen. Amikor ősszel szarvasbőgésre feljött, s ponyváját a plájászok kifeszítették valamelyik szélmentes forrás közelében. Vagy hóhullás után, mikor az ulm-pojáni üres esztenát három-négy napra megtöltötték csizmás, bekecses, puskás vadászurak, s öles tűz mellett itták a kemény borókapálinkát, s medvékről, vaddisznókról folyt a szó.
Ilyenkor talán övé volt az erdő. De máskor ha jutott belőle embernek valami, az legfeljebb vén Sándru lehetett, az Ulmu-pojáni bács, ki tavasztól őszig ott legeltette juhait. Vagy Tóderik, a Bisztramenti ember, kinek csapdái voltak az Urszu-patakon föl, egészen az Istenszéke alatti nyeregig, s aki Szent György-napi vásárkor zsákkal vitte a nyersbőrt a régeni zsidóknak. Vissza