Tristan és Isolde

Előszó

BEVEZETÉS.

Strassburgi Gottfried középkori német költő a XIII. században époszt írt egy breton lovagról, kinek atyját megölték, mielőtt ő megszületett, és kinek anyja akkor halt meg, midőn őt a világra hozta. A gyermeket Tristannak nevezték, mert ez a név a latin tristis-ből származik, ami szomorúságot jelent.
Ennek az eredendő szomorúsággal sújtott hősnek halálos szerelmét Isoldehez, az ir királyleányhoz, varázsolja elénk Wagner Richárd a Tristan és Isolde című zenedrámájában. A hősnek fájdalmas, vívódó egyénisége az egész műre előre rányomja bélyegét: a bánat birodalmában járunk, honnan emésztő lánggal lobog fel a boldogság utáni vágyakozás.
41 éves volt Wagner, midőn 1854-ben a Tristan és Isoldevel foglalkozni kezdett. Viharokban gazdag, sikerekben gyér mult volt mögötte. Mint karnagy sehol sem tudott gyökeret verni. Operái: Rienzi, Bolygó hollandi és Lohengrin inkább hírhedtté, mint híressé tették nevét, a Tannhäuser meg egyenesen világraszóló bukás volt. Részt vett az 1849-es drezdai forradalomban, a büntetés elöl külföldre kellett menekülnie. Vagyoni viszonyai a legsivárabbak voltak, családi életét pedig lehetetlenné tette meg nem értő, féltékeny felesége.
Így élt Zürichben, bizonytalan jelennel és még bizonytalanabb jövővel, mikor figyelme a Tristan-époszra terelődött. Tristanban lelki rokonára talált. Lelkendezve írja Liszt Ferencnek, hogy végre olyan témát talált, melyben emléket állíthat az igazi örök szerelemnek, ha már a valóságban nem lehet része benne. Vissza