Betty, az önfejü

Előszó

Részlet a könyvből:

Vékony füst szállongott fölfelé a vízmosás szélén lévő átmeneti szállás fölött. Bágyadtan emelkedett, mintha bántotta volna az a tudat, hogy perzselően meleg nap kezdődik. Még csak kora reggel volt, de a nap máris olyan melegen tűzött alá' a homokra, hogy a levegő rezgett tőle. A gyapotgallyak pattogó tüzéből olykor elkapott néhány szikrát a homokkergető szél és vitte a patakmedret szegélyező érett búzamezők felé.
Hárman tanyáztak ott. Mindhárman az országúti csavargók fajtájából valók, de mindegyik más egyéniség. Egy fűzfacsoport árnyékában lustálkodva hevert a legkövérebb, aki mintha csak egyenest valami bohózatos filmről került volna oda. Mocskos volt, fésületlen, arca püffedt és züllött. Lomha szájából örökké szutykos angolpipa lógott. Ruhája úgy állt rajta, mint holmi ráncos, poros, de semmiképp sem rongyos zsák. Sokkal okosabb csavargó volt, semhogy valaha is szakadt vagy foltozott ruhában járt volna. Azzal szokott dicsekedni, hogy akármikor kaphat másik ruhát, amikor csak kér.
- Olyan finom legény vagyok én - kérkedett most - mint akit skatulyából vettek elő. Vagy tizenötször megfordultam Denver és San Francisco közölt, de soha engem nem tudtak kóterba dugni, dologházba tenni. Nem, engem egyetlen napra' sem, cimborák. Kérdezzétek meg akármelyik szakértőt, ki az az Öreg York. Majd az megmondja világosan, hogy Öreg York micsoda mestere a kóborlás művészetének és hogyan ismeri a legbiztosabb fedezékeket ezen a vidéken!
Öreg York, aki mindezt a vérbeli csavargók csibésznyelvén beszélte el, egyszerűen csavargó volt és semmi más. Vissza