Előszó
Nyugatindiai postahajónk trópusian zöld öbölben horgonyzott. A pálmaszegélyezte parton nagy hegytömegek emelkedtek, fantasztikusan és titokzatosan. Közelebbi lejtőiket sötét dzsungel borította, de a dzsungelen túl kékesfekete csupasz hegyláncok tornyosodtak az ég felé.
A víz szélén, napfényben úszva terpedt el Cap Haitien városa. Hajónk olyan közel horgonyzott, hogy a fényes, világos alkonyatban könnyűszerrel ki lehetett venni a határköveket.
Emitt, modern épületek közé keveredve a tizenhatodik századi francia gyarmatosok omladozó házai álltak, lakóik valamikor rabszolgákat szállítottak Afrikából és Haitit a Nyugati Félteke leggazdagabb gyarmatává tették.
Odébb a kikövezett díszkert vízi frontja, ahol egykor a feketék kardélre hányták a fehéreket.
Amott pedig romokban a palota, amelyet Pauline Bonaparte számára építettek, amikor Napoleon a sógorát küldte ide, hogy megvívjon a rabszolgákkal, akik szabadságot verekedtek ki maguknak.
A Fok fölött egy dombon ott ásít sötéten az irdatlan erőd, amelyet a maga-koronázta fekete király, Christophe emelt, miután annak a fehér hadseregnek minden katonája meghalt vagy visszavitorlázott Franciaországba.
És most, a ma uralkodó kormány székhelye fölött ott lebeg a vörös-kék zászló, amely úgy keletkezett, hogy a francia trikolórból kitépték a fehéret. Így lebeg már több mint száz esztendeje, a fekete szabadság szimbólumaként.
Mindez áttekinthető volt, mint egy panoráma, mikor ott horgonyoztunk az alkonyatban, de amint az éjszaka leszállt, a kép bizonytalanságba hervadt, majd eltűnt szemünk elől.
Csak a dzsungeles hegyek maradtak meg, sötéten, titokzatosan; és a messze lejtőkről a vizen át felhangzott a voodoo dobok álhatatos dobolása.
Vissza