Délszláv népballadák

Előszó

A dunamenti népek különös sorstragédiája, hogy a Dunatájon - Ady egyik versében bús szégyenkalodának nevezi - itt élnek egymásmelleit fiaik, sokszor közösen hullatják vérüket idegen célokért, másszor meg egymással szemben halnak meg egyazon eszmékért Is mégsem tudnak egymásra találni. Az a sötét világ, amelynek, reméljük, utolsó erői tűntek el a közelmúltban életünkből, különböző formákban, de mindig megtalálta a módját, hogy az egymásmelleit élő népeket egymás ellen Uszítsa s eddig mindig elérte, hogy „rendezni végre közös dolgainkat" ne tudjuk s a kézfogásra nyújtott kezek ne találhassák meg egymást.
Több mint száz esztendeje, hogy Európa romantikus irodalmi mozgalma fölfedezte a délszláv nép legnagyobb kincsét, népénekeit is hogy mennyire erős volt a magyar és délszláv népben az egymás iránti szinte vágyakozó érdeklődés, bizonyítja, hogy Vuk Karadzsics népdalgyűjtésének első rendszeres köteteit megjelenésük után néhány évvel már követte az a magyar könyv, amely Pesten magyar nyelven mutatta be a délszláv nép költészetének legszebb darabjait. Vitkovics Mihály vendégszerető pesti házában szerb és magyar írók sűrűn találkoztak s a két nyelven is verselő pesti költő (aki két nemzethez is számított) maga is előszeretettel fordított délszláv népdalokat magyarra. Vitkoviccsal csaknem egyidőben fordult érdeklődésével a délszláv irodalom felé Székács József, aki jó néhány évet töltött Karlócán és a Bánságban, megtanulta a szerb nyelvet és Vuk Karadzsics népdalgyűjteményét olvasva, felismerte ezeknek a népdaloknak antik naivitású szépségét s szenvedélyesen fordítgatni kezdte a szerb lirai dalokat, hősi énekeket, népballadákat magyarra. Vissza