Pásztortűz 209.

Előszó

Valamikor, jóval a háború előtt, az irodalmi szerkesztők törzsasztali vitáiban sokszor felmerült az európai irodalom kérdése. Minél mélyebb kátyúba került a genfi Népszövetség, minél kevésbé tartotta tiszteletben a felettünk fennhatóságot gyakorló idegen állam „kisebbségi", értsd: elemi emberi jogainkat, annál inkább reménykedtünk és hittünk is e szellemi respublikafélében. Valóságos élő hagyományaink is erre predestináltak és úgy tűnt, hogy benne élünk sokat emlegetett áramkörében.
Nem volt ebben sem nagyzolás, sem ábránd, sem szikrányi elefántcsonttorony. Akik e törzsasztalnál ültünk, szinte kivétel nélkül kitűnően olvastunk két-három, sőt négy idegen nyelven, s ezen felül is megvolt a szükséges könyvtájékozottságunk. Európaiak voltunk. Nem szokatlan ez a magyar glóbuson. Az sem, hogy európai portyáinkról, a mi életünkbe építve, látószögünkhöz, igényeinkhez igazítva, számot is adtunk folyóirataink, vagy napilapjaink vasárnapi mellékleteinek hasábjain. Mondhatni tömegével és szépen csiszolt verses vagy prózai műfordítások alakjában is. Az európai irodalomban kifejezett szellem iránti ragaszkodásunkat táplálta az is, hogy tanulmányainkat, vitacikkeinket, vagy fordításainkat el is olvasta nemcsak nyájas, de igen nagy részében fogékony közönségünk. Bizonyos, hogy e közösnek felérzett európai szellemi vérkeringésnek pirosabb sejtjei egyebütt aligha voltak; kedvezőbb televénye se igen. Ó áldott, termő provincializmus. Vissza