Vörösmarty Mihály, a polgári méltóság romantikus költője

Előszó

A cím magyarázatául:
Állandó kiállításunk címe, amely Vörösmarty Mihály kétszázadok születési évfordulójának ünnepi jelmondata is volt, némi magyarázatot igényel. Boldogabb történetű országokban talán kicsit érzelmesnek, talán hivalkodónak is tűnne. Nálunk azonban más a helyzet. "Valljuk meg, hogy nagyon megszűkültünk a magyarságban, amelynek ugyan bőségében soha nem voltunk." - Bessenyei György megállapítása, melyet 22 évvel Vörösmarty születése előtt vetett papírra, ma is érvényesnek tekinthető. Ugyanez áll polgári hagyományainkra; legfeljebb arról folyhat vita, mikor és hányszor szakadt meg kialakulásuk történelmi folyamata. Nem klasszikusaink igénylik (rideg, parancsoló kézmozdulatú kőszobor gyanánt) az utókor köteles tiszteletét, hanem nekünk, mai magyaroknak van szükségünk minden olyan felmutatható példára, megélt és megírt tapasztalatra, ami segíthet XXI. századelős gondjaink megoldásában, egyszer vagy többször elkövetett históriai hibáink megismétlésének elkerülésében. Kiállításunk címében "a polgári méltóság" erre utal.
A "romantikus" jelzőt manapság sokan szégyellik. Pedig kár tenniük: régiónkban és hazánkban erre a stíluskorszakra esett a modern, polgári nemzetté válás kezdete, így a romantika (térben, időben és hatásfokban egyaránt) nem egy lett a sorjázó korstílusok között, hanem a stílussá, nemzeti értékké vált. A "költő" pedig nemcsak azt jelenti, hogy életműve zömét és legjavát versben írta, hanem egyben utal a nyelvteremtő zsenire is, aki először tudta megszólaltatni gazdagító módon, teljes szépségében azt a sokregiszterű hangszert, amit Kazincy Ferenc előtte járt nemzedékétől kapott: a korszerű, megújított, minden fogalom és minden érzés, hangulat kifejezésére képes magyar nyelvet. Vissza