Vörös Géza emlékkiállítása

Előszó

Részlet:
"XX.századi festészetünk színes kaleidoszkópja számtalan szerényebb és nagyvonalúbb, tartózkodóbban csillogó és fényesebb tehetségtől sziporkázik. E kaleidoszkóp mintázatainak meg vannak a maguk sarkalatos pontjai, melyek gazdag variációkat tartanak össze. E változatokból nem egy érdekes összetevőt ragadhatunk ki.
Vörös Géza ahhoz a festőgenerációhoz tartozott, amelyik a Szinyei Társaság Tavaszi Szalonjának kiállításain tűnt fel először 1920 körül, tehát a két világháború közötti időszakasz festő fiataljai közé. A KUT-nak, majd az UME-nak egyik legszorgalmasabb kiállító tagja volt. Progresszív polgári festőink egyike, aki kultúrált ízléssel dolgozott a történelmi változásoknak megfelelő vizuális formanyelv kialakításán. A Képzőművészeti Főiskolán Balló Ede és Réti István növendéke volt. három évet töltött a szolnoki művésztelepen, mint Fényes Adolf magántanítványa. Hosszabb időt Nagybányán. Talán ez utóbbi helyhez köthető művészetében a naturához való ragaszkodás, bárhogyan is alakult stílusa. Vörös Géza lényegében természetelvű festő, aki dekoratíven síkra stilizáló, majd testesebb, dúsan burjánzó koloritú korszakában sem tudta, nem is akarta függetleníteni magát az ábrázolt világtól. Nem vonatkoztat el tőle, mindössze színben és formában a kép síkjára rendezi.
A képelemek rendezésének az impresszionizmus után két általánosabb módja van. Egyik a jó értelemben vett szecesszióból származik és a keleti (japán, hindu, perzsa) festészet is behatással volt kialakulására. a síkdíszítményszerű dekoratív felfogás, amely Gauguin, Lautrec, a nabik művészetén keresztül Matisse-hoz és a vadakhoz vezet, - a másik a cézanne-i térképezés, konstruálás, amely a franciáknál Picasso, Braque, Léger stb. kubizmusában éli ki magát. Természetesen e két képrendezési forma nem különül el mereven egymástól, hazánkban a Nyolcak művészetében például mindkettőnek jelenlétét felfedezhetjük sajátos szintézisben. Vörös Géza képein nagybányai korszaka után a szecesszionista festészetre visszamenő komponálási mód az uralkodó, mint a Tavaszi Szalón fiatal kiállítóinak nem egyikénél megfigyelhetjük 1920 körül (Ámos Imre, Bene Géza stb.) Képein uralkodó szerepet kap a vonal, amely elegánsan lejti körbe a nagy, lapos színfelületeket. (Például Pettyruhás nő 1930., Feleségem és én 1929., Kékruhás nő 1929.)" Vissza