Vonulás

Előszó

Részlet a könyvből:
Hiába menekülne. Harangoznak. És a fiú némán áll előtte. Hosszú, szőke haja: ragyog. A szája körül még az a kis mosoly, szája még nem záródott össze egészen, még őrzi mosolyát, még őrzi a száj mindazt, amit elmondandó idejött. És a mozdulatlansága is. Karja sután csüng az oldala mellett, mintha elfelejtette volna önmagát; mozdulatlansága azokat a mondatokat őrzi, amelyeket elmondott már. De harangoznak. Amint a harang első kondulása a csendet megtöri, valami elindul. A fiú egy karnyújtásnyira áll. Magához ölelhetné, ha karját nyújtaná. Haja szőkén, ragyog. Magához ölelhetné az Úr angyalát; de tudja, ez nem látomás, hanem igaz. Talán az Úr egy földi lényben tényleg elküldte hozzá Angyalát; de földi lényt magához nem ölelhet. A testet. A test. Harangoznak. Dél van. És mindig újra. A kisharang csengettyűzésére elindul valami, és belezendül a legnagyobb harang, s kisvártatva majd a harmadik. És fél, a testet elborítja a félelem. Emeld föl a lelked. Virradatkor nagy tenyér emelkedett a teste fölé, és a tenyéren egy eleven húsdarab: a saját szívem. Zúgnak a harangok, kitöltve minden rést, ahol a lélek még menekülni remélhet; ez volt ma az első, a váratlan jeladás, s azóta itt a tenyér, a tenyéren lüktet a szív, a saját szíve, s ha a fiút magához ölelné, ha karját kinyújtaná, tudja, nem engedné ezt a tenyér, közéjük lendülne a tenyér, s a lendülettel leesne róla a szív, a saját szívem a kőre. Vissza