Volgadal

Előszó

Részlet a könyvből:

"Arkadij Sesztov kilépett a studió kapuján.
Elégedetlenül nézett végig a Sándor-utcán, mintha valami méltatlanság esett volna rajta. Mindig így volt, mióta lebontották kedvenc vendéglőjét, az Adriai Hajóst. Ott szeretett a déli hangversenyek után Hétvezér-tokányt rendelni, egy vágás sörrel, amelyet két korsó követett. Mindíg egymagában jött ide, a zenekar többi tagjai tudták, hogy ilyenkor kell neki az egyedüllét és alkalmazkodtak. Jött egy-két éjszakalánya is ebédelni, ezekkel néha eltréfálkozott. Meg néhány cigányzenész, akik még éjszakáról feledkeztek ott, káposztalevesre. Ezekkel is elszórakozott. Meg a pincérekkel. Ezektől is volt mindíg kérdeznivalója. Hogy mi volt az éjszaka. Kik mulattak. A csapost, Jancsit, különösen szerette. Ez adta elő mókásan, hogyan babráltak ki a lányok a palikkal. Meg mit míveltek a színész urak, a Nemzetiből. Meg milyen új nótát adott le az Ili. Olyan zsíros nótákat, hogy ugyancsak kellett őket öntözni debrői hárslevelűvel. Arkadij Sesztov mindehhez hangtalanul nevetett. Nem mosolygott. Néha rázta a nevetés. Nyitott, teli szájjal nevetett. Csak hang nem jöt ki a torkán. A hang mintha beléfagyott volna. Vagy mintha elszállott volna a déli koncerten, amelyen a volgai hajósok dalát, a régi románcokat, a mélabús valcereket, a katonadalokat és a Barisnya című gunydalt oly igen sokszor énekelte már húsz esztendeje.
Vagy mennyi is volt? Csak tizennégy? Igaz, hiszen a studió csak ekkor készült el. Addig csak a kávéházakban énekeltek." Vissza

Fülszöveg

Volgadal
Ez a címe Szántó György új regényének, melyben a »Stradivári« szerzője felcserélte cremondai mesterhegedűjét a kedves, édesbús orosz hangszerrel, a mélapengésű balalajkával.
Akik ismerik Szántó György írói munkásságát, jól tudják, hogy az egykori festő nemcsak a paletta színeiben és embersorsábrázolás vonalaiban éli át regénytémáit, hanem elsősorban a zene titokzatos melódiavilágában. »Stradivári« című regénye után megírta a »Jazzband« regényét is, most pedig az orosz kórus és balalajka melódiáiban akarja feltárni olvasói előtt a hontalanság reménytelenségének megrázó tragédiáját.
Újból népvándorlások korát éljük. A történelem vihara népcsoportok hatalmas fáit szakítja ki anyaföldjének pótolhatatlan talajából, gyökerestől. Extra patriam non est vita. Ez lehetne mottója Szántó György új regényének, melyben egy emigráns cári tisztekből összeverődött balalajka-zenekar történetét beszéli el a szerző.
Ezek az orosz férfiak itt élnek köztünk immár két évtizede, mint ahogy Európa többi nagy városaiban, Amerikában is és szerte az egész földkerekségen. Élnek. Most is gyakran halljuk hangjuk, balalajkájuk sírvavigadó muzsikáját a rádió studiójából hangszórónkon, vagy néha egy kis kocsmában, kávéházban. Dalukból a hontalanság bánata szól akkor is, ha vidám kaukázusi indulókat pattogtatnak, kozáktáncok ritmusait éneklik és verik szilajon hangszerük húrjain. Vidámságuk egyre keserűbb, csak szomorúságuk mély és igazi. Vontatják hontalanságuk éveinek nehéz hajóját a bánat vízein, az emberlélek kiismerhetetlen, szürke folyóin és áloméletük lidércnyomásának szimboluma a hajósok dala, a Volgadal.
Szeretnek, küzdenek, mosolyognak és könnyeznek, mintha valóban élnének. pedig csak álmodnak, a Néváról és Donról, végtelen síkságokról és hómezőkön száguldó trojkákról, emlékeikben élnek igazán és az őket körülvevő valóság nem az ő életük. Csak balaljkájuk húrjaiban eszmélnek az imádott haza földjének édes ízére, színére, illatára és dalaikban lelik már csak a boldogság elillant óráit. Vissza