Előszó
Ha van pár motívum, az már rengeteg. Amilyen lehetetlen, olyan hatás foglalatosság festményről írni. Megneveznek valamely teremtárgyat, kimondom az első használható szót, ami eszembe jut, figyelem,...
Tovább
Előszó
Ha van pár motívum, az már rengeteg. Amilyen lehetetlen, olyan hatás foglalatosság festményről írni. Megneveznek valamely teremtárgyat, kimondom az első használható szót, ami eszembe jut, figyelem, ahogy "nézetem lesz". Járkálok a képek között, leírok ezt-azt. Lecédulírok. Nem róla, hanem körüle. Hozzá. Tematírozom, ha akarom, ha nem.
Nézetem szerint nagy, elementáris festészet a Vojniché. Ámulva nézem jó ideje, ahogyan tere, van, lesz, voltosodik. Tán az a legfőbb titka, hogy nem telepszik rám, következésképp nem hagy szabadulni. Tudja, hogy épp a távolságával nyűgöz le és von magához, azzal, ha nem gázol el, nem dől rám. Csak létezik. Alighanem már minden okosságot leírtak róla, s ha netán maradt volna leíratlan, azt nem én fogom itt leírni. Fogalmam nincs, néző vagyok. Én, a néző vagyok az ember Vojnich képein, s innentől fogva az, hogy hány darab főemlős hány kiló élősúlyban látható, nem érdekel. Ha épp nem látszik ember, majd jön, különben is most ment el. Most ment el a teremőr, a balettkonyhalány, a kórházi műtősfiú, apapírgyári fürdető, a szaniterszerelő, a kemencemunkás, vagy épp az üresség szelíd úszómestere. Ott a nyomuk a hamutartóban, látnám is, ha Vojnich festene hamutartót, füstölgő cigarettával. Nem fest, elképzelem. Ha bármi hiányozna nekem a képekről, elképzelem. De nem hiányzik semmi.
Vissza