A Luzsin-védelem

Előszó

Ennek a regénynek az orosz címe Zascsita Luzsina, ami azt jelenti, hogy "Luzsin-védelem", és egy sakkvédelemre utal, mely állítólagos felfedezőjéről, az általam teremtett Luzsin nagymesterről kapa a nevét. 1929-ben kezdtem írni, Le Boulouban - egy kis üdülőhelyen a Keleti-Pireneusokban, ahol lepkére vadásztam -, és ugyanabban az esztendőben, Berlinben fejeztem be. Különös világossággal villan emlékezetembe egy lejtős sziklalap az ulex- és ilexborította hegyekben, ahol megfogant bennem a könyv főtémája. De ha megemberelem magam, a részletekről is tudok mondani egyetmást.
A Zascsita Luzsina "V. Szirin" írói álnevem alatt a párizsi Szovremennije Zapszki című emigráns folyóiratban jelent meg, majd rögtön utána kötetben is kiadta a Szlovo emigráns könyvkiadó (Berlin, 1930). Ez matt fekete alapon aranybetűs fedelű,fűzött, 234 oldalas, 21x14 cm-es kötet ma már könyvritkaság.
Szegény Luzsinnak harmincöt esztendőt kellett várnia az angol nyelvű kiadásra. Volt ugyan némi ígéretes mocorgás a harmincas évek vége felé, amikor egy amerikai könyvkiadó érdeklődést mutatott iránta, ám erről a férfiúról aztán kiderült, hogy a múzsai ambíciókat dédelgető kiadótípusba tartozik, s mihelyt előállt javaslatával, hogy a sakk legyen zene, Luzsin pedig őrült hegedűművész, pontot tettem rövid kapcsolatunk végére. Vissza

Fülszöveg

„Jött egy kisfiú., és egyetlen lövéssel leterített minket., öregeket" - panaszkodott Bunyin a húszas évek végén. Ez a kisfiú az akkor Berlinben élő Szmirin, valódi nevén Nabokov, aki később mint amerikai író lett világhírű: a Lolita szerzője. Az „öregek" az emigráns írókat jelentik. A lövés pedig, nos, a lövés nem más, mint néhány jó regény, olyan regény, amihez foghatót senki sem írt korábban.
A Luzsin-védelem (1930) arról szól, hogyan őrül meg egy magányos sakkzseni. Fokozatosan az a rögeszme keríti hatalmába, hogy egy világméretű sakkjátszmába keveredett, minden félmozdulatban, elejtett szóban fondorlatot, ellene irányuló lépést lát. Ebből a regényből érthetjük meg igazán, miért nevezte Nabokov magát „kiegyensúlyozott őrült elmének": annyira hitelesen ábrázolja a megőrülés folyamatát, annyira belülről - a gyermek Luzsint nyilvánvalóan magáról mintázta -, hogy néha az olvasó is úgy érzi, hogy meginog vele a világ, ám a szerző fölényes biztonsággal mozog az emlékek, sakklépések, kényszerképzetek
forgatagában, játszik, könnyedén és virtuózán, mint a legnagyobb sakkjátékosok, s még arra is marad ereje, hogy néha mosolyogjon: a szerző „normális" énje bölcs iróniával szemléli végtelenül esetlen hőse vergődését, a Luzsin-védelem bukását s a tragikus végjátékot.
Nabokov harmadik regényét, amely Végzetes végjáték címmel 1990-ben jelent meg magyarul, most az életműsorozatban az angol változathoz igazítva bocsátjuk közre. Vissza