Vizitündér, vizimanó

Előszó

VÍZITÜNDÉR, VÍZIMANÓ
Hová lettek a dunai vízimalmok? Hová tűntek azok a régi, megszürkült fájú, vénséges vén malmok, melyeket jókora vasmacskák, karvastagságú lánccal tartottak a víz sodrában. Vasszeg nem volt ezekben a házformájú, vén malmokban, mert a vízen a vasat megette volna a rozsda. Kiskerék, nagykerék, minden fából volt, ki tudja, mióta forogtak a csattogó szíjjakon. Hosszú, nagy fenyőfa volt a malomkerék tengelye. Vékonyabbik vége a völgyhajón feküdt. Az fedetlen bárka volt, mindig lehetett benne zöld moszatos vizet látni.
A malom végén deszkapalló volt, dobkályhával, a vízimolnár, ha halat fogott, azon főzte meg. De ebédet mindig a faluból hoztak a molnároknak. Hol a feleség, hol egy nagyobbacska lány addig kiabált a parton, míg az apjok meg nem hallotta a nagy zakatolásban, s ki nem evezett ladikkal a kendőbe kötött fazékért.
Milyen jó volt mezítláb járkálni a remegő malmok lisztes padlóján. Gyermekkoromban én egyedül mertem nekiúszni a malomkeréknek, megkapaszkodni egyik, moszattól síkos deszkájában, s a parton szájtátva bámulok szemeláttára fölemelkedni a malomkerékkel a magasba, hogy azután kicsit lemerülve elengedjem a deszkát, és kiússzak a partra, lenézve a nálam gyávább fiúkat.
Nincsenek már vízimalmok a Dunán! De a mesék, melyeket ezekben a vénséges vén, nyikorgó kerekű vízimalmokban gyűjtöttem, azok még megvannak. Vissza