A táltoscsikó

Előszó

Részlet a könyvből:

A fellázadt hangszerek.

Sáros, lucskos téli éjszaka volt. Olvadt. Éjfélen túl járt már az idő. A város régen nyugovóra tért, csak egykét elkésett ember rótta sietős léptekkel az üresen kongó utcát. Hosszú közökben egy-egy álmos villamoskocsi döcögött végig a csukottszemű bérházak között. Néha-néha egy bérkocsi suhant el a sarkon és hosszú fénycsóváját belefúrta a mellékutca sötétjébe, nagyokat fújva, pöfögve méltatlankodott a késői kóborlás miatt! A magasban figyelő ívlámpák is álmosak lehettek már, mert időnkint be-behúnyták fényes szemüket, hogy egy-két pillanat múlva ijedtükben annál vakítóbbra meresszék... A házak felett elterülő feketeségből nagy, álmos hópelyhek hullottak alá. Nem is sejtették, hogy néhány perc múlva minő sorsra jutnak... Talán felhő-mamájuk nagyon mélyen elszunnyadt és álmában nem ölelte eléggé szorosan magához a kis hópihéket, és a sok-sok álmos hópehely hullott, egyre hullott az alvó felhő-mama öléből...! Az emberek, állatok is aludtak és csend, béke meg sötétség honolt minden házban, minden palotában. Csak egy hatalmas palota óriási ablakai ontottak ragyogó fényt a setét utcára. A Zeneakadémia nagyterme fényárban úszott. Este egy ünnepelt zenekar pompás játékában gyönyörködött ott a nagyszámú hallgatóság, de a hangverseny már régen véget ért. A közönség az igazak álmát aludta. És mégis... A kivilágított teremből zene hangjai szűrődtek ki a csendes utcára. Vissza