Előszó
A kis Susanne van der Straaten a kert legárnyasabb zúgában kuksolt és a nedves földben vájkált. Olyan mély lyukat akart ásni, hogy...
Milyen mélyet, Susanne?
Olyan mélyet, hogy az ujjacskák...
Tovább
Előszó
A kis Susanne van der Straaten a kert legárnyasabb zúgában kuksolt és a nedves földben vájkált. Olyan mély lyukat akart ásni, hogy...
Milyen mélyet, Susanne?
Olyan mélyet, hogy az ujjacskák kellemes meleget érezzenek, vagyis a poklok tüzének parazsát. De ha, ami a poklot illeti, valami mégis hibázna, akkor Susanne, ha szorgalmasan ásott, bizonyos idő múlva majd, a föld másik oldalán a vízre, a nagy ellenlábasra fog bukkanni. Csak fel a fejjel! Susanne nem fog a lyukba esni, amelyet olyan buzgón ás itt, nem fog a tűzbe zuhanni és megégni, arra is vigyázni fog, nehogy teljesen áthulljon a földön s odaát, a nagy ellenlábasok tengere elsodorja. Susanne résen van, hasra fekszik, fejét a fekete lyukba dugja és fülel, nem sustorog-e már a tűz, vagy pláne, messziről, talán a víz zúgása is idehallik.
Susanne bosszúsan kapta fel fejét az árokból és szigorúan nézett fel a három nagy, szélesárnyú gesztenyefa csúcsára. Legalább a csacska madarak ne lármáznának ott fenn olyan hangosan! Alighanem ismét egy vörösszín rabló van fenn, kerülgeti a fák törzsét, egy fészekfosztogató mókus. Most megzavarta ez a rikácsolás, hiszen éppen most mintha a mélyből hallott volna valamit, amelyről nem lehetett tudni, sustorgás volt-e vagy zúgás!
Susanne felegyenesedett, haját visszasimította homlokából és pírban égő arcát befeketítette ragadós ujjaival, mintha az igaz buzgalom, bár nem tiszta, de valódi színével kezdőzné magát.
Susanne behúnyta szemét és hallgatózott. Talán megkérdezhetné József kocsist, mi jön előbb: a tűz-e vagy a víz?
Vissza