Előszó
Előszó helyett Nem olyan régen egy festő kiállításán jártam. Megcsodáltam alkotásait, melyek közül főleg a tájképek színei ragadtak meg. A képeken az évszakok valamennyi szépsége visszatükröződött, ahogy azt a művész megfigyelte és a látogatóinak tovább adta. A képeken ott pompázott a tavasz megannyi színével, apró virágával, lüktető vidám derűjével. Érezni lehetett a nyár perzselő melegét, és szinte jól esett hallani a vízesések csobogását, látni a patakok fodrozó vízét. Az őszi képeken a fák árnyai megnyúltak, és a szeptemberi mély, vastag színek jóleső meleget árasztottak. Ilyenkor a nap alacsonyan száll, már nem éget, és jól esik a napsütésben erőt gyűjteni a télre. A téli tájak havas fenyői büszkén viselték súlyos terhüket, és a hóborította távoli hegyek körvonalai tisztán rajzolódtak ki a messzeségben. A mozdulatlan fagyos táj ünnepélyes várakozást sejtetett. A képek mind-mind a természet egy részét mutatták, az évszakok múlását, az idők változását. Van, aki számolja, van, aki megéli az éveket. Tűnődésemből egy ismerősöm, egy pszichiáter főorvosnő zökkentett vissza a valóságba. -Min gondolkodott el olyan hosszan? - kérdezte. - Eltűnődtem az időn, az idő múlásán, meg az évszakokon. Ez is olyan, mint egy óra. Ha jár, mutatja az idő múlását, de ha megállt, akkor is figyelmeztet, emlékeztet. Vajon a művészek érzik ezt? - tettem föl a kérdést.. - Mire gondol? - Az jutott eszembe, hogy hány színész hagyta örökre ott negyvenedik születésnapján a pályáját, a színpadot, pedig lett volna még számukra szerep, amit csak idősen, élettapasztalattal a hátuk mögött játszhattak volna el. Azt gondolták talán, hogy innen már csak lefelé vezet a színészi pálya? És a festők? Az ő életútjukon szintén ott állna egy láthatatlan határ, amelyen túl már elpártol tőlük a múzsa? - Negyven év, bűvös, érthetetlen, megfejthetetlen szám - tűnődött el. - Most is emlékszem egy betegünkre - folytatta kis idő múlva. - Szomorú, magába zárkózott asszony volt. Már úgy tizenöt éve volt az intézet lakója, amikor 1970. szeptember 12.-én öngyilkos lett. Ma is pontosan emlékszem a napra... Néhány borús, hűvös nap után aznap csodálatosan sütött a nap, mintha arra az egyetlen napra visszatért volna megint a nyár. A betegek teljesen kivirultak tőle. Különös volt, mert a nap fénysugarai nem föntről érkeztek, és szokatlanul alacsonyan világították be a tájat. Olyan volt az egész, mintha valahonnan, egy távoli messzeségből hoztak volna üzenetet, mintha visszahozták volna a régi emlékeket, a soha vissza nem térő, örökre eltűnt időket...
Vissza